Remény

Párommal, Milánnal 8 éve vagyunk együtt. Voltak hullámvölgyek, de azt hiszem, mi nagyon összeillünk. Persze vannak dolgok, amelyeket homlokegyenest másképp képzelünk el és csinálunk is, de alapvetően nagyon jól egymásra találtunk és nagyon örülök, hogy igazán senki és semmi nem tudott szétszakítani bennünket egymástól. Nagyon szeretem őt.

Sikertelen gyermekvállalásunk csak még jobban összekovácsolt bennünket és nem hagytuk, hogy a történtek eltántorítsanak minket egy újabb babaprojekttől.

Blogom írásának időpontja igazából nem különleges, az esemény, ami miatt elkezdtem, azonban annál inkább.

Mint ahogy az olasz cím is mutatja, principio vitae: életelv, az élet kezdete. Körülbelül ezeket jelenti.

Nekünk még nem született élve gyermekünk, de hisszük, hogy ezúttal ez másként lesz.

2012. április közepe/vége tájékán egy új élet kezdődött bennem ...

Természetesen erről akkor még nem tudtam, csak reménykedtem és napról-napra jobban hittem, éreztem, hogy itt valami (valaki:-)) elkezdődött.

Senkinek nem szóltam kezdetben, csak az lepett meg, hogy végtelenül nyugodt tudtam maradni minden szituációban. Én, aki mindent túlságosan is a lelkére vesz, abszolút érdektelenné váltam minden külső negatív inger iránt és akaratlanul is befelé fordultam. A lelkem, szellemem irányába. Tudat alatt éreztem, hogy csak magammal szabad törődnöm, senki mással. Mert így táplálhatom és tölthetem fel energiával Őt, akiben akkoriban még csak hinni tudtam, bizonyítékom nem volt rá.

Május12. szombat: iszonyatosan erős mentsruációs görcs hajnalban. Talán soha nem éreztem még ilyet. Párom elment dolgozni én egyedül maradtam otthon, az ágyban. De nem féltem. Egyáltalán nem féltem. Éreztem, hogy Picurka fészkeli be magát a legjobb helyre, amit Ő választott ki. Tudtam, hogy ez a beágyazódás.

Egyébként május 15-én telt volna le a 28 nap, de nekem mindig pár nappal rövidebb a ciklusom. Május 15-én sem imádkoztam, hogy ne jöjjön meg. Tudtam, hogy nem fog:-) Vártam. Május 20-ig.