Ami eddig történt...

Lectori salutem, azaz: Üdv az Olvasónak!

Tudom, tudom... nem ezt ígértem. De most már itt vagyok:-)

Szóval úgy döntöttem, elkezdek én is naplót vezetni, amolyan internetes formában. Ezt a műveletet én mindig valamilyen különleges alkalomhoz akartam igazítani, de ugye erről is kétféle felfogás létezik és mindkettőt magaménak érzem, mikor milyen hangulatban vagyok. Az egyik felfogás szerint különleges alkalomnak számít az esküvő, a ballagás, a születésnap, a gyermekszületés stb. A másik nézet pedig azt próbálja megláttatni velünk, hogy minden nap, minden perc az életünkben különleges, hiszen nem tudhatjuk meddig élvezhetjük e földi Paradicsomot és benne szeretteink ölelését, illetve esetleges ellenségeink támadásait. :-)

És valóban, minden nap különleges, csak annyira nehezen fogadjuk ezt el.

Szóval elkezdtem én már blogot írni kb. 2 évvel ezelőtt. De az abbamaradt. Remélem ezzel nem járok így.

Muszáj megemlítenem, hogy miért is hagytam félbe annak idején az írást.  Nem szeretném felszakítani a múlt sebeit túlságosan, így bemásolok egy régebbi írást, ennyi talán elég is lesz, hogy az Olvasó tisztán lásson:

Majdnem

Majdnem édesanya lettem,

Majdnem eljöttél, Csoda,

Minden nehéz pillanatnak

Te voltál a vigasza.

Hosszú hónapokon keresztül

Küzdöttél az életért,

De egy fájó nyárhajnalon

Földi léted véget ért

Még azelőtt, hogy láttam volna

Csillogó kis szemeid,

Még azelőtt, hogy láttad volna

A világ szépségeit.

A mennyország játszóterén

Vagy most kicsi Gyermekem,

S próbálom magammal elhitetni,

Hogy jobb így Neked, odafenn.

Ne félj Kincsem, ne félj Drága,

Találkozunk mi még,

S akkor majd édes arcodra csókolom

Elveszett éveink összes szeretetét.

 

Két világ között

Majdnem. Egy szó, mely hajszálként választ el jót és rosszat, balsorsot és szerencsét, sikert és kudarcot. Egy szó, mely sokkal több önmagánál. Egyik pillanatban még az életet, a másikban a halált jelenti.

Majd... e négy hang kimondásakor ott a bizakodás, a jövő, a folytatás... aztán következik az a szörnyű nem... a reményvesztettség, a fájdalom, az elmúlás szava. Így áll össze a majdnem, a szó, mely kettős érzést kelt bennünk, emberekben. Ott toporgunk valaminek a kapujában, izgatottan, tele várakozással, aztán az a kapu hirtelen, sokszor ok nélkül bezárul előttünk. Oda a küzdelmünk minden értékes pillanata, oda az álmunk, amit addig oly nagyon dédelgettünk és imádkoztunk, hogy ne ébredjünk fel, amíg az valóra nem válik.

Így volt ez a mi esetünkben is. Egy csodás álomban találtuk magunkat a párommal: Isten ajándéka volt a mi kis hadvezérünk, Ármin. Soha nem láthattuk és nem ismerhettük Őt, de a sors volt annyira kegyes hozzánk, hogy legalább érezhettük rezdüléseit létének magzati szakaszában.

Gyermekem fogantatása és rövidke léte döbbentett rá igazán arra, hogy az élet misztikus és megismételhetetlen. Felfoghatatlan, hogy egyetlen sejtből „létrejön” az ember.

Csodálatos adomány Istentől, hogy képesek vagyunk megtapasztalni a mindenséget, tudunk érzelmeket és gondolatokat közvetíteni, szülővé válni, felelősséget vállalni olyasvalaki iránt, aki belőlünk, általunk születik.

Annyira vártuk Gyermekünk érkezését, azt, hogy végre igazi család lehetünk. Örömmel adtuk fel önmagunkat, büszkeségeinket és önzőségünket azért az egy valakiért, aki minket választott szüleiül. Tudtuk, hogy iránta érzett szeretetünk és gondolataink már a lét kezdeti szakaszában is eljutnak hozzá és energiává alakítja azokat a mi Picikénk. Így erősödött és fejlődött Ő abban az oltalmazó burokban, ami 7 hónapon át szolgált otthonául.

Álmunkat e földi paradicsomban meg-megzavarták a gonosz hatalmak, de felülkerekedtünk ijesztő látomásainkon. Hittünk az Úrban, de leginkább a Gyermekünkben. Elképzeltük apró kezecskéit, ártatlan arcocskáját, huncut mosolyát, tiszta lelkét, boldog gyermekkorát.

Elképzeltük magunkat igazi szülőkként, minden erényünkkel és gyarlóságunkkal együtt. A legjobb apa és anya akartunk lenni, következetesek, megfontoltak, bölcsek. Minden erkölcsi támogatást meg szerettünk volna adni Neki, ami által jobb és igazabb lehet nálunk.

A Jóisten azonban másképp döntött. A gyertya, amit lelkünkben gyújtottunk, kezdetben erőteljesen lobogott, de a vörösen izzó lángok egy idő után kezdték elveszíteni fényüket. Reményünk mécsese egyre haloványabban pislákolt, végül csonkig égett.

Gyermekünk kicsi szíve megszűnt dobogni a méhemben, átadva magát újra a Teremtőnek, még mielőtt elhagyta volna a szintén porból való anyai testet. Születése csendes volt, sírás nélküli, nyugodt. Az élet kezdete számára a földi lét végső befejezésének bizonyult.

Nem haragszunk senkire. Istenre a legkevésbé. Nem volt igazságtalan. Fokozatosan készített fel bennünket arra a felismerésre, hogy mint mindent ezen a földi világon, gyermekeinket, szüleinket, társainkat és barátainkat is csak kölcsönbe kapjuk. Hogy mennyi időre, azt sem mi döntjük el.

A mi kis Angyalkánk emberi léptékkel mérve csupán egy röpke pillanatra mutatta meg magát körünkben, átutazó lelke máris tovalibbent, de felejthetetlen emlékét itthagyta a számunkra.

Bármily furcsa is, hálásak vagyunk, hogy az Úr megadta nekünk ezt a fajta fájdalmat. Megtanított ezáltal sokkal jobban becsülni egymást és magát az életet. 

Talán nem kellene most ezt így kezdésnek idemásolnom, de úgy érzem ez a blog úgy lesz teljes, úgy lesz tökéletesen érthető, ha az ember látja az előzményeket is.  Máskülönben pedig ezzel a mementoval szeretnék végleg lezárni egy kudarcokkal teli korszakot és koncentrálni remélhetőleg egy újabb, szerencsésebb, boldogabb intervallumra... 

Most ezt itt szó szerint is lezárom és bezárom ezt a bejegyzést.