Másfél év!

2 hónapos a Kincsünk

Szégyen gyalázat, de ezt a bejegyzést május 7-én írom...
Biztos velem van a gond, h. ennyire nincs időm semmire, nem tudom más hogyan csinálja...
Szóval sok szövegelés most nem lesz, mert sajna magamnak még feljegyzéseket sem csináltam 1-1 meghatározóbb eseményről, a memóriám pedig nem a legjobb, de képek vannak:-)))
Mint ahogy mondják is, az első pár hét nem könnyű a babával. Hm... ezt én is aláírom. Őszintén megvallva többször voltam ideges és sírós hangulatomban, mint vidám és kiegyensúlyozott. Annak ellenére, hogy a körülöttem lévők, család, barátok, Milán maximálisan a segítségemre voltak.
A legnagyobb kihívást a szoptatás jelentette. Mivel nehezen indult be a tejem, már-már úgy voltam vele, hogy feladom és áttérek a tápszerre. De mindenki azt sulykolta belém, h. ha 3 hós koráig tudnám szoptatni a Picinyemet, az már nagyon jó lenne. Mégiscsak növekedne kicsit jobban az ellenállóképessége. Természetesen ezt én magam is így gondoltam, azonban mégsem hittem igazán, hogy ez nekem menni fog. Kezdetben 30 ml-eket tudtam csak kifejni és ugye Csöpike sem úgy szopizott még, ahogy kell, így az idegeskedésem csak fokozódott. Volt itthon mérleg is, így minden egyes szoptatás előtt és után mértem Manókát, bár már azzal is úgy voltam sokszor, hogy kivágom az ablakon (mármint a mérleget). Egyrészt megtévesztett, mert mikor úgy gondoltam, h. jól szopizott, alig 20-30 g változást mutatott, máskor meg 60-70g-ot. Amikor már 60g szopi volt, én már nagyon boldog voltam.
A másik stresszelő tényező ezzel kapcsolatban, hogy kezdetben ugye 2 óránként kellett mellre tenni Bibikét, így szinte egymást érték az etetések, ugyanis a Kiscsaj olyan kényelmes volt, h. 1 szopi (ami jelzem nem mindig volt minőségi) 1,5 óráig is eltartott. Ja meg hát nemcsak kényelmességről van itt ám szó, hanem arról is, hogy 1-1 szopás alkalmával (a múló sárgaság miatt is) állandó jelleggel bealudt rövidebb-hosszabb időkre. Paskoltam, simogattam, söndörgettem a fülcimpáját (ez beindítja a szopóreflexet), levetkőztettem-felöltöztettem és sokszor ezeknek sem volt hatása. Érthető, hogy idegileg kész voltam. Az a kevés hitem és önbizalmam is odaveszett, ami volt. Állandóan ezen az etetés témán járt az agyam és magamban kerestem a hibát.
A legőszintébben megvallva számomra a szoptatás egy kötelező dolog, egy szükséges rossz volt akkoriban, amin túl kellett esni. Egyáltalán nem élveztem, még annak ellenére sem, h. a gyermekem a lehető legközelebb van hozzám testileg (is). Haragudtam, h. nem tudom táplálni megfelelően.
Kiegészítésképpen lefejt anyatejet és tápszert kapott a kis Mazsolám.
A szoptatással járó stresszt még fokozta, hogy Bibike hasfájós tüneteket produkált egyre gyakoribb időközönként. Elsőre nagyon megijedtünk, mert észveszejtően brutális volt, később már rutinosabbá váltunk ennek kezelésében. A szívem hasadt meg, mikor ordított a Kicsi, de egyben az idegeim is pattanásig feszültek a végeláthatatlan kiabálástól. És ezért is megkövezhet, aki akar. Néha ki kellett mennem a szobából, csak h. ne lássam Kislányom szenvedését és kevésbé halljam a fülsiketítő, keserves ordítást. Sokszor vele együtt sírtam a tehetetlenségtől.
Testi-lelki fejlődés: súlyra hétről-hétre gyarapodott, a védőnőmmel minden kedden találkoztam, adott jótanácsokat és sokat segített 1-1 praktika. Egyszer, mikor a rendelőben voltunk, emlékszem meglátta nálam a teás cumisüveget és rögtön szóvá is tette. Azt mondta, hogy max. babavizet itassak a Picivel, mert a tej mellett nincs szükség más folyadékpótlásra. MEghogy a tea árt a Kicsim fogainak. Azt elfelejtettem mondani, hogy Bibike a teát csak natúr issza, só, cukor és tejszínhab nélkül:-) Úgyhogy itatom teával a kicsikémet , ha igényli.A védőnő egyébként tök jó fej, szabad utat enged, vagy megfogadom a tanácsait vagy nem. Ezt éppen nem fogadtam el.
Szóval velem, az anyával ennyi.
Apa: egyre ügyesebb, bármit rábízhatok. Még Kismazsolát is. Na jó, a fürdetést még nem próbálta. :-)
A családtagoknak ezúton is köszönjük a sok-sok segítséget!
Minden este hála az Úrnak, hogy egy ilyen kis tüneménnyel ajándékozott meg bennünket!

 

1 hónapos lett Kincsünk

Beszámolok hamarosan az elmúlt 1 hónapról, a szülésről, mindennapjainkról itthon. Csak apránként tudok majd írogatni a Pici mellett, valószínűleg egyszerre teszem majd közzé a bejegyzést. Türelem regényt terem:-) Ugyanis hosszú leszek...

Hihetetlen, de megérkeztem (március 6-a van, de a számok fogságában direkt 02.20-ai dátummal hoztam létre a bejegyzést)... nem gondoltam, hogy így el fogok maradni, de nem könnyű dolog ez az anyaság... valóban leköti az ember minden idejét és energiáját, ugyanakkor csodálatos dolog és nem kellene a "könnyebb" élet, hiszen a Kislányunk minden álmatlan éjszakáért, minden aggodalommal teli percért kárpótol.

Kezdem az elején.

Január 20. vasárnap: még délelőtt tettem-vettem,  konyhaszekrényt törölgettem, listát írtam az itthoni teendőkről, aminek Milán persze nagyon örült...inkább őrült... meg tőlem, h. majd a távollétemben sem hagyom békén az ilyen-olyan rendezkedős hóbortjaimmal. :-)

Továbbra sem éreztem semmit. A biztonság kedvéért megtettem minden higiéniával kapcsolatos óvintézkedést, h. pl. ne a kórházban kelljen borotválkoznom, meg ilyenek. Fürödni is elég ott...

Délelőtt lejött anyósom, hozott útravalót, Milán is hamar hazaért a délelőttös műszakból. 3 körül elindultunk. Anyáékhoz is beugrottunk egy puszira + ők is felpakoltak nekem minden földi jóval. Nem szálltam ki a kocsiból, ők jöttek le. Apa pálinkaivásra buzdított, ha esetleg izgulnék... no comment:-)

Anyának szomorúan ecseteltem, hogy semmit, de semmit nem érzek és hogy ez mennyire bánt. Milunak is említetteam a kocsiban, hogy olyan, mintha nem is szülni mennék, csak valami kis kórházi kiruccanásra vagy inkább beruccanásra, azért ilyen lazán, mert ugye nem betegség miatt iparkodtunk Miskolcra.

Fél4 körül beértünk a dokim épp szülésben volt, mondta a portás, h. hívjam fel. NAgy nehezen vettem a bátorságot, de nem vette fel a telefont. Milu javaslatára bementünk a terhespathológiai részlegre, mondtam, h. a dokim berendelt mára. Erzsike nővér volt, aki türelemre intett, jön majd a dokim. Leültünk és vártunk. Addig csinált egy NST-t, merthogy az úgyis kell. Közben megérkezett a nőgyógyászom, utasította a nővért, hogy adjon helyet nekem. Hát, mondanom sem kell, hogy ismét a függőleges végtelen-nel (8-as) ellátott szobát kaptam, amiben egyedül! voltam. Állítólag mindenki megszült decemberben... pangás volt. Hmm.. annyira nem örültem, főleg mert a cuccaimat nem szívesen hagytam a kulcs nélküli szobában, de reméltem, hogy jön majd egy szobatárs arra a pár napra... Kiválasztottam a 2-es ágyat, az olyan jó volt a múltkor is. Milut hazaküldtem, hogy ne várja velem a dokit, majd elleszek én.

Az orvosom kisvártatva kihívott a vizsgálóba, kérdezte mikor nézte utoljára a hüvelyt. Mondtam, h. jan. elején. Megvizsgált és ennyit mondott: "Jujjujjuj, hát a méhszáj bő 1 ujjnyira nyitva van! Ha így tágul kismama, ebből még akár szülés is lehet."

Naaaaa, mondom, felpörögtek az események??? De mivel semmit nem éreztem, így szinte legyintettem a doki véleményére, bár én szerettem volna a legjobban, ha beindul valami.

Azért Milut rejtett izgatottsággal felhívtam, hogy sört már lehetőleg ne igyon... meg mást se, mert lehet, hogy jöhet vissza. A vérnyomásom 139/89 volt, de a nővér a papírra "csak" 140/80-at írt.:-)

Visszamentem a szobába, közben nővérváltás volt, Erika, a komor jött éjszakára. De nem örültem, istenem. Annyira egy SS-tiszt az a nő, semmi mosoly, csak a katonás rend és fegyelem, mintha kb. nem is szülészeti, hanem zártosztályon lennék. Mindegy, kibírom.

Közben a szülésznőm is tudomást szerzett arról, hogy bent vagyok, bár mondtam is neki pár nappal azelőtt a telefonban, hogy vasárnap "költözök" be a kh.-ba. Váltottunk néhány szót, majd én elkezdtem folytatni a Suttogó c. könyvet.

Olyan 7-fél8 tájt lehetett, amikor elkezdtem érezni fekvés közben, hogy eléggé fáj a derekam. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hiszen máskor is volt már ilyen. De aztán kezdtem felfigyelni arra, hogy ezek a fájdalmak kb. 10 percenként ismétlődnek.

Közben bejött hozzám egy volt barcai nő is, aki csecsemős nővér ott a kh.-ban, mert látta a gépben, hogy bent vagyok már. Aranyos volt. Mondta, hogy koncentráljak rá a babára, hátha aznap megszülök, hiszen a dokim is ügyeletes épp, a szülésznőm is itt van, szóval minden adott...

Nekem sem kellett több, miután távozott, megsimiztem a pocakomat és elkezdtem beszélni Abigélhez. Kértem, hogy ha lehet, még az éjszaka folyamán bújjon ki, hiszen itt vannak azok a szakemberek, akik számítanak.

Alig, hogy ezt így elképzeltem, elkezdett rendesen folyni belőlem valami, amit szinte biztosra vettem, hogy magzatvíz.Szóltam morcos asszonyságnak, hogy szerintem elfolyt a magzatvíz. Fekete nadrág volt rajtam, így nagyon nem látszódott a folt rajta, így megkérdezte a nővér: Hol??? - Hát basszus. Itt a folt a nadrágomon lehúzzam esetleg? - majdnem megkérdeztem. Azt mondja: Az nem magzatvíz. Az sokkal több lenne. Nem szálltam vele vitába, de még laikusként én is tudom, hogy létezik olyan is, hogy csak egy része folyik el, vagy szivárog, mert felül reped a burok... Mindenestre szól az orvosnak.- mondta. Hát még jó- gondoltam.

Jött az orvosom, megvizsgált. Ő is megerősítette, hogy ez bizony magzatvíz, irány a szülőszoba. A Clexane-t már ne adjam be. Ez volt 20:25 körül.

Átvedlettem a csodás kórházi hálóingbe, összecsomagoltam és mentem a szülőszobára. Pangás volt. A szülésznőm mosolygott, felvette az adataimat. Nálam egyre sűrűbben jelentkeztek a fájások, már az adategyeztetésnél elég durva volt. Vérnyomás rendben.

Elmentem WC-re (széklet is volt- ez fontos a beöntés elkerülése szempontjából) majd beinvitáltak a szülőszoba egyik helyiségébe.

Ica rátett CTG-re + kaptam az infúziót. Mondta, h. nem kell még szólni Milánnak. Én hülye meg nem is szóltam. De... így utólag nem is értem. Ha apás szülésről beszélünk, akkor az azt jelenti, hogy a vajúdásnál is ott van az apuka, szóval így utólag elég fura volt az egész. De én már akkor világomat sem tudtam és mindent az utasítás szerint tettem.

A helyiségben láttam bordásfalat, labdát,mint alternatív szülészeti eszközöket. Picikém szívhangját folyamatosan ellenőrizte a gép. Nyugodt volt.:-)

Ica kedves volt, ott sündörgött körülöttem. Amint látta, h. sűrűsödnek a fájások, meg kényelmetlen a fekvés számomra, hozta a labdát. Az orvosom is bejött párszor és látván az állapotomat, elejtette, hogy ebből éjjel tuti szülés lesz. Nem is tudom mit éreztem. Izgatottságot, félelmet? Hogy végre karjaimban tarthatom majd a babámat.

NEm tudom mi a normális, de a fájásokat 35-40-nél is éreztem gáz szívása nélkül. A 125-130 már gázzal is nagyon durva volt. Merthogy lassan-lassan csak előkerült a gázpalack:-)Ültem a labdán és Ica irányított, hogy hogyan szívjam. Hozott borogatást is a nyakamra. Nagy előkészítés nem volt, hiszen tudtam nagy WC-zni és otthon borotválkoztam is. Zuhanyozni jól esett volna, de arra nagyon már nem volt idő és energia, úgy beindultak a fájások. Gáz nélkül nehéz lett volna elviselni. Hívtam Milut, mivel Ica azt mondta, hogy max. 1 óra hossza és baba lesz. De Milu elindult már, nem bírta kivárni, míg ténylegesen szólok, hogy itt az idő. Az elején kétséges volt, hogy egész éjszaka eltart-e majd a vajúdásom. Milán már akkor Miskolcon járt. Hozta Anyósomat, apósomat és anyát is:-)

Beért hozzám, már át volt öltözve természetesen, én újra az ágyon feküdtem és eléggé meg volt lepődve, hogy már marha erős fájásaim vannak. A gáztól "kissé" be voltam kómázva, vigyorogtam a hatása alatt és arra emlékszem, hogy biztattam Milut is: próbálja ki, nem fogja megbánni:-)

A párom cuki volt, fogta a kezem, simogatott. Akkor én már nem nagyon tudtam követni az eseményeket, kiestek dolgok a gáz miatt. Már folyamatosan szívtam, csak annyit érzékeltem, hogy kiszedik a lábam alól az ágyat és teszik fel a kengyelt, jön a dokim.

Elvették a gázt, mert jöttek a tolófájások. Az orvosom utasított határozottan, de kedvesen, a szülésznő is, hogy hogyan vegyem a levegőt. Nagyon rossz volt gáz nélkül, iszonyatosan fájt, mikor jött az inger. Én félkómásan csak ilyeneket hallottam: Nagy levegőt, benntart, fokozatosan kifúj. Ez kb. 8 hullámban már a végén. A dokim az 5.-6. hullámnál mondta, hogy a következőre kint lesz a baba, segítsek neki, már látja a kis fejét, szép kis hajasbaba. Igyekeztem, Milu a doki szavait (Nyomjon Zsanett!) ismételgette a fülembe, csak így: Nyomjad Kicsim!:-) Hehe:-) Cuki volt.

Én fogtam az ágy rácsát és küzdöttem. Küzdöttünk. A babával együtt. Üres volt az agyam, szinte semmire nem tudtam gondolni, csak h. mindjárt meglátom a babám és vége lesz a fájdalomnak. És tényleg ki is csusszant. Pinduri nagyon ügyes volt, nem hagyott sokáig szenvedni. Már amikor éreztem, hogy jön a kis fejecskéje és az arca előbukkant, azon nyomban felsírt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Óriási kő esett le a szívemről. Gyermeksírás. Az én ÉLŐ gyermekem hangja. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Boldog voltam, hogy rögtön oxigénhez jutott.

Milut talán akkor szemléltem meg igazán, volt rajta egy sebészeti sapka és maszk is a szája előtt. Nagyon orvosos volt:-) Miután a dokim mondta, hogy teljesen rendben van a Pici, egészséges Milutól ennyit kérdeztem: Szép? S ő csak ennyit válaszolt: Gyönyörű. És láttam a könnycseppet megcsillanni a szemében. Hiszen az a valaki, akiért annyit küzdöttünk, imádkoztunk, s álmainkban volt csak valóság, végre hús-vér EMBERként ott volt a szemünk előtt. Teljes valójában, testével, lelkével együtt. Egy apró lény, aki 9 hónapon át reményt adott nekem/nekünk, hogy mi is lehetünk igazi család, végre tényleg megérkezett...

Lejjebb kellett csúsznom, h. rámtehessék Magzatomat, mert a köldökzsinór elég rövid volt. Csodálatos érzést nyújtott, amikor megéreztem a kis gyámoltalan testének melegét és magamhoz ölelhettem legdrágább Kincsemet. Annyit tudtam mondani, hogy : Köszönöm Istenem.

A Kicsinyemre néztem és azt mondtam: Hát szia! Istenem de szép vagy. És csak öleltem, öleltem, öleltem...

Az orvosom és a szülésznőm beszélték, hogy ilyen gyors lefolyású szülést talán nem is láttak, fantasztikusnak titulálták.

Közben Milu elvágta a köldökzsinórt. Visszaadták a gázt, mert a doki összevarrta a gátmetszést.  Utólag, ahogy a párommal beszélgettünk, kiderült, hogy ő mindent premier plánban látott, pedig nem akartam, h. a gátmetszést, majd a varrást végignézze. De ez van. Elmesélte, hogy mekkora kampós tűje volt a dokinak, meg hogy legszívesebben kérte volna az orvost, hogy a számat is varrja össze:-)

A gáz ellenére éreztem kicsit

Kisvártatva elvitték a Picit mérésre és ellenőrzésre, közben kiürült a szoba, ugyanis a szülésznő Ica szólt Milánnak, hogy apósom rosszul van, át kellene vinni az ügyeletre. Úristen! Totál egyedül maradtam a helyiségben, a kétségeim voltak társaim csupán. Úristen! Mi történhetett? Az örömünk mégsem lehet felhőtlen? Mi történhetett?

Az ösztöneim valahogy azt súgták, hogy nem lehet nagy baj. Próbáltam nyugodt maradni és mindeközben nem győztem hálát adni a Mindenhatónak élő, egészséges, gyönyörű gyermekemért. Hogy Őt megkaptam az Élettől, azt hiszem, ennék többet nem is kívánhatok és nem si akarok. Talán csak annyit, hogy minél több időt tölthessünk együtt szeretetben, boldogságban, egészségben ezentúl. És hogy igazi kis család legyünk.

Itt jegyezném meg, hoyg kívánok mindenkinek olyan szerető, figyelmes családot, barátokat, mint a mieink, akik kezdettől fogva támogattak, biztattak, szeretettel, türelemmel vettek körül. Nekik is köszönhetjük, hogy mindez így alakult.

Visszahozták Pindurt, becsomagolva, tisztán, és mellém fektették. Gyönyörű volt. Nyugodtan, békésen feküdt mellettem én pedig csak gyönyörködtem benne.

Név: Szekeres Abigél Maja

Születési hely: Miskolc

Születési idő: 2013. 01.20. vasárnap 23:08.

Születési súly: 2950 g

Születési hossz: 49 cm

Apgar: 9/9
Anyja neve: Kiss Zsanett (ez milyen furcsán hangzik...)

Jött Tünde néni is az 1.-ről érdeklődni. Aranyos volt.

Milu már nem tért vissza az őrzésre, 2 órán át voltam még a szülőszobán, majd felvitték a Picit az újszülött osztályra.

Icát kérdeztem mi van apósommal, mondta, hogy már jobban van, de nem akart menni az ügyeletre. Hála az égnek.Közben átmentünk a hétfői napba. 

Szóval innentől kezdve: 

Hétfő:

Ica kikísért a szülés utáni 1. vizeletürítésre majd összeszedelőzködött, vérnyomásmérés, beültetett egy tolókocsiba és indultunk ki a szülőszobáról. Még adott egy nagy csomag betétet "útravalóul".

Anya és Milu már vártak a folyosón, anyósomék kint voltak a friss levegőn.

Anya a nyakamba borult, míg Milu és Ica a 8-as szobából hozták a cucccaimat fel az emeletre. Anya könnybe lábadt szemmel megdicsért, h. ügyesek voltunk és h. gyönyörű a kicsi Abigél.

Lifttel felmentünk az elsőre, Milu már nem is jöhetett be a szobába. Olyan hirtelen el kellett búcsúznunk, hogy nem is tudom puszit adtam-e neki.

1 csaj volt még a szobában, akit félálomban találtam, épphogy bemutatkoztunk egymásnak. Írtam 2 smst 2 nagyon fontos embernek, majd reggel folytattam másokkal. 

Szemhunyásnyit sem aludtam, boldog voltam. A történtek hatása alatt nehéz is lett volna elaludni. Csak vártam és vártam, hogy teljenek az órák s végre láthassam újra a Kicsikémet. A csaj babáját hozták éjjel és megkérdeztem, hogy én nem kérhetném-e az enyémet. Ugyanis egyszerűen nem hittem el, hogy van egy gyönyörű gyermekem, azt hittem, hogy csak álmodom és bizonyíték kellett. 

Hozták is a kis Mazsolámat, bebugyolálva. Maga volt a csoda ez a pici lány. Ébren volt, nézelődött, percekig nézett engem is. Néztük egymást. És ismét csak hálát adtam a Jóistennek. Fantasztikus érzés volt a karomban tartani néhány órás Magzatomat... 

Próbált szopizni is, ügyes volt. Hajnalban elvitték fürdetni majd 8 óra után újra visszakaptam Őt. Szokásos kórházi vizit, délután látogatók. Milán, anya, apa, tesóm, Szandra, anyósom, apósom és Milán keresztszülei is képesek voltak Agárdról elutazni. Mindenki gyönyörködött Picurban, az első képek ekkor készültek. 

Képek 1/2 naposan: 

Az alábbiak talán már a 2. napon készültek: 

Kedvenc:

Kedd: 

délelőtt: aludt Picur

D.U.: nyűgös volt, mindig a mellemet követelte, annak ellenére, h. csak valamiféle előtej szivárgott. Féltem, hogy nem tud nagyon mit kiszopizni Manóka, de "megnyugtattak", h. az újszülötteknek 3 napra elegendő tartalékaik vannak. 

Aggódtam, mert nem akart beindulni a tejem. Bevittem sógornőm mellszívóját, de mint utólag kiderült, az összeszerelésnél kihagytam egy alkatrészt, ezért nem működött.
Rengetegen hívtak, gratuláltak, Hencsi barátnőm személyesen is meglátogatott. Majd jött a család, beadtam Pindurt a csecsemősökhöz, hogy tudjunk nyugodtan beszélni. Ugyanis a szobatársam hazament, így a kis Abigélt semmiképp sem akartam magára hagyni a szobában.
Milu hozta a fényképezőt megint. Amúgy annyi esze egyikünknek sem volt, hogy azt mondjuk: marad nálam a gép és esetleg olyan pillanatokat is meg tudok örökíteni, amiket a látogatási idő alatt nem. Na de mindegy, így is rengeteg kép készült.
A gyermekgyógyász is járt viziten és azt mondta, hogy a sárgaság jeleit látja a Kicsin, de reméljük nem fog fokozódni.
Szerda:
reggel nem tudtam ébreszteni Picurt, a csecsemős nővér is paskolta, le-fel öltöztette, csipkedte. Felkelt, de vissza is ájult. Mondták, hogy ez így nem jó. A nővér elvitte, adott neki valamit . Egész délelőtt aludt. Kibuktam. Kétségbeestem. Sírtam. Jött a gyermekorvos is, mondta, hogy ha minden oké, másnap mehetünk haza. Ez éltetett. Haza kell mennünk. Otthon majd minden más lesz-gondoltam.
1 új szobatárs érkezett, Eszter. Vele sokat találkoztam NST-n, aranyos csaj.
Délután a Pici ébredezett, csodák csodája, nagyon ügyesen, intenzíven szopizott. Kb. 7-8 alkalommal evett a d.u. folyamán, úgy gondoltam, h. behozza a lemaradást. Nagyon örültem, hogy feleslegesen aggódtam. Legalábbis olybá tűnt. Bizonyára kellett neki egy kis idő, míg ráérzett a szopira. Mégiscsak készen kapott mindent odabent néhány napja, most meg meg kell dolgozni érte.
Mikor a családom megérkezett, egyedül voltam és nem akartam őt magára hagyni. Kimentem pár percre társalogni, de jöttem is vissza, megnézni minden rendben van-e. Abigél sírt és így benn ragadtam.
Csütörtök:
d.e. a dokim kiszedte a varratot, gyermekorvos jött: minden oké, mehetünk haza. Csecsemős nővér felöltöztette (szopi  után), babahordozóba be és irány haza. A nővérrel még beszéltem az öltöztetés közben.ő is nyugtatott sok mindenben.
Bent tartózkodásunk alatt többször is meglátogatott a dokim, a szülésznőm, Tünde, a barcai csecsemősnővér és egy kolléganőm sógornője, akinek J. szólt az érdekemben.
Egy "élmény" a benttartózkodás alatt: igazából senki nem mutatott meg semmit, maganak kell kitapasztalni, kikínlódni.
A szopizást azért kérdeztem, 1 nővér jött oda és megfogta a mellem, odatolta a Picinek. Kb. 20-30 cm távolságból is éreztem, hogy kezébe a cigiszag beleivódott, ápolatlan, büdös. És így adta be Kicsimnek a hamiznivalót. Undorító volt. Alapvető higiéniai előírásokat (ennek magának értetődőnek kellene lennie) nem tartanak be.
Milu jött értem, hívtam az orvost, rendezni az anyagiakat. Ki volt kapcsolva. Mindenesetre nem vártuk meg. Nem akartuk,  h. a ruha rámelegedjen a Kicsire. El sem hittem, hogy visszük haza a Gyönyörűségünket.
Végre indulhattunk haza! Hármasban, Kiscsodánk társaságában.

Otthon gyönyörű rend fogadott, anyáék is jöttek ebéddel Editke néni már nálunk volt. Mindenki körülugrált bennünket. Mindenki Mazsolát akarta, így bizonyára túl sok inger is érhette. Aluszékony volt, keveset evett, kissé nyűgösködött.
Milu is ott sündörgött a Kicsi körül, annyira jól esett, h. ilyen érdeklődő. Remélem ez így is marad. Szeretgeti, becézi, puszilgatja. Nagyon jó apuka már most! Első perctől meg merte fogni, tisztába tudta tenni. Ilyen ügyes apukát kívánok mindenkinek!
Kissé aggasztó volt ez az aluszékonyság, ébresztgetni kellett, h. egyen. Legalább az a keveset, ami volt. A Kicsi szája teljesen ki volt cserepesedve, anya unszolására végül itattunk Abigéllel egy kis vizet. Hihetetlen volt, hogy mennyire nagyon kortyolta, a könnyem is kicsordult, hogy szegény gyermek itt hal szomjan.
Este kész tények elé lettem állítva. Ugyanis vártam, hogy majd valamelyik nagyszülő felajánlja, h. megfürdeti a kicsi lányt. Senki egy szóval nem jött az ötlettel... én meg nem akartam bátortalannak tűnni, úgyhogy már az első otthon töltött napon szó szerint be lettem dobva a mély vízbe, Pindurkát én fürdettem. Erre nagyon büszke vagyok, mert más hetekig nem mer a gyermekéhez nyúlni, ha fürdetésről van szó. Annyira édes volt a kis Mazsolám, egy hang nélkül tűrte a dolgokat.
Számomra a legnagyobb nehézséget a Pici átfordítása és hátának, fenekének megmosása okozta, mert mindig attól rettegtem, hogy a nyakánál van a kezem és megfullad. De anya megnyugtatott, hogy a mellkasát fogom a Csöppnek.
Estére anya maradt velünk. Az újabb sokk ekkor következett: pukizott a Kicsikém és vigasztalhatatlanul elkezdett sírni. Később a sírás átcsapott üvöltésbe és lábát felhúzogatva adta egyértelműen tudtunkra a gyermek hogy fáj a hasa. Ekkor kezdődött a hasfájós korszaka...
Nagyon megijedtem, anya hasra fektette, a lábát emelgette a Kicsinek, tornáztatta, de nem lett jobb. Zsuzsát, a sógornőmet áthívtuk, ő is megerősítette, hogy ez bizony kemény hasfájás, mutatott 1-2 masszírozási technikát, amitől ideig-óráig megnyugodott Picur, majd végre nagy nehezen elaludt...
Péntek:
A nehéz éjjel után még többet aludt a kicsi lény, alig tudtuk etetni, kiskanállal próbáltuk azt a kevés anyatejet beletuszkolni, ami jött tőlem.
Bár leplezték, mindenkin látszódott az aggodalom.
Az új védőnő és a kicsi háziorvosa is jöttek délután. A doktornő azt mondta, hogy szerinte tök sárga a Pici, ő nem engedte volna haza ilyen állapotban. No comment.
Mindkét szakember nagyon szimpatikus egyébként. Átbeszéltük a zárójelentésben foglaltakat illletve feltehettem a kérdéseimet. A doktornő úgy ment el, hogy vannak a szép és kevésbé szép gyermekek. Abigél az előbbi tábort erősíti.:-) Jól esett ez a dicséret.
Anya ismét nálunk aludt, az éjjel picit jobb volt, mint az előző, de nehéz hozzászokni az éjszakázáshoz. Elvileg 2 óránként kellett volna etetnem Kincsemet, de ez fizikai képtelenség volt (erről majd bővebben), így örültem, ha 3 óránként evett.
Szombat:
Aznap szinte fel sem tudtuk ébreszteni és Zsuzsa kissé félve, de őszintén elmondta - átjött, mert nem hagyta nyugodni a dolog -, hogy nagyon kevés az a mennyiség, amit mérünk, hogy eszik a kicsi lány. Így anya korábbi javaslatát megerősítve ő is azon volt, hogy hívjam fel a doktornőt. Így is történt, aki azt tanácsolta, hogy irány a GYEK(Gyermek Egészségügyi Központ, Miskolc). Már csak a saját megnyugtatásunkra is.
Jóformán még ki sem pakoltam a kórházi csomagot, már ismételten szükség volt rá, hiszen gondoltam, hogy bent kell majd maradnunk néhány napot. Gyorsan bedobáltuk, ami kell és Miluval meg a Picivel irány Miskolc. Szótlanul, némán a kocsiban ültünk. Az otthoniak arcát visszaidézve is megjelent rajtuk az aggódás és féltés. Én is féltem. És kérdeztem a Jóistent, hogy miért állít mindig ilyen megpróbáltatások elé, ha kisbabáról van szó.
Kicsi Abigélünket a babahordozóban lestem minden pillanatban az úton, h. lélegzik-e, rendben van-e a körülményekhez képest. Szemmel láthatóan sárga volt. És annyira törékeny, picike...
Beértünk, de rossz helyen akartunk bemenni így még szarakodni kellett, átmenni máshová. Metsző hideg volt, így már amiatt is idegeskedtem, hogy meg ne fázzon Babóca. Végre megtaláltuk a helyes bejáratot. Felvették az adatainkat és 2 kedves doktornő megvizsgálta a Kicsit. Osztályra fel (koraszülött részlegre helyezték-újszülött lévén). Vártunk. Milu kint a folyosón én bent. Kértem egy pohár vizet (szörpöt kaptam). Megemlítettem, hogy a Picim utoljára 9-kor evett nagyon keveset. Már akkor 13 óra volt körülbelül. Az első döbbenet után a nővérke megnyugtatott, h. oké, ad neki kaját. Közben jött egy kedves orvos, aki elmondta a sárgasággal kapcsolatos tudnivalókat a kialakulástól kezdve a fokozatain át a terápiás lehetőségekig. Délután 2-kor etetés volt, így mondták, hogy majd menjek szoptatni a babát.
A GYEK-nek van egy Anyaszállás részlege, ami igencsak hírhedt, de ugye kénytelen voltam beletörődni a tudatba, hogy nincs más lehetőség, mert 3 óránkénti szoptatáshoz nem mehetek haza meg vissza.
Szerencsére fehér emberekhez kerültem, szóval viszonylag normális körülmények közé, 3 szobatársam lett. Az egyik lány barcikai volt. Neki 30. hétre született a kicsije. Egy másiknak is szintén nagyon korán érkezett. A 3. az ikrei miatt volt az anyaszálláson.
Úgy elgondolkodtam - főleg miután megnyugtattak az orvosok, h. Abigél sárgasága valószínűleg nem komoly, lehet, h. elég csak egy kis tápszer és folyadékpótlás - hogy szegény lányok mit élhetnek át a gyermekeik miatt. Ugye egy 30. hétre született baba annyira bizonytalan, h. túléli-e a kinti lét megpróbáltatásait, nem lesz-e valamilyen károsodása, stb. meg hát maga a tény, hogy hetekig a koraszülött osztályon kell maradni vele, hogy elérje a 37. hetet vagy a 2200 gr feletti súlyt, amikor is már nem számítanak koraszülöttnek. Ez így elég meredek volt, mindezt végigpörgetni az agyamban. Persze ott van a rizikó egy időre született babánál is, mégis sokkal rosszabb izgulni pluszban a túl korai érkezés miatt. De ezek a lányok szemmel láthatóan nagyon erősek voltak és mindvégig reménykedtek, bíztak. És bizony meg is érte, mert tudom, hogy már mindketten otthon babáznak ők is. Szerencsére.
Visszatérve ránk, a 14:00-es szoptatásra felmentem, alig vártam, h. lássam Csöpikét. Mindent le kellett venni magamról és egy kórházi lebernyeget magamra ölteni, ami szürkéskék színben pompázott és a mell részénél mindkét oldalon volt gy kivágás, hogy onnan kivehesd a cicit. Nagyon gáz volt, mindenki ott flangált ebben a szexi "hálóingben", az orvosok meg jöttek-mentek a folyosón. De steril környezetet kell biztosítani a babáknak, úgyhogy elfogadta az ember a szabályokat. Mindenütt kézfertőtlenítő, lábzsák.
Bementem a Picimhez, még 3 korabeli újszülöttel feküdt, ő az ablak mellett kapott helyet.
Jó meleg volt odabent, talán túlságosan is (28 C fok). A nővér kérdezett a szoptatásról, mondtam, h. mi újság, hívott egy másikat, hogy megnézzék mit tehetnek az ügy érdekében. Az a másik nagyon szakszerűen elkezdte kifejni a mellem, már totál be volt göbösödve és mondta, hogy van itt tej... Megörültem és öröm az ürömben, hogy talán az a kis masszírozás és szakszerű fejés indított el a szoptatás útján, hogy elhiggyem, nekem is sikerülhet. a szülészeti osztályon a csecsemős nővérek nem mondták, nem mutatták, hogy hogyan kell csinálni ezeket a dolgokat. Csak annyit, hogy "szoptasson anyuka!". A GYEK és a szül.-nőgy.-i részleg teljesen más. Merőben eltér egymástól a 2 intézmény szemlélete az újszülött-táplálásról meg másegyébről. Nem konkrétan kimondva, de érezhetően meg volt a véleménye a GYEK-es nővéreknek a szül.-i osztályról.
Nemcsak abban volt különbség, hogy itt nem hagyták "éhenhalni" a gyermekemet (ha nincs, vagy kevés a tej, igenis kell tápszer, kiszáradás ellen pedig pluszban tea!) és kérdezhettem bátran bármit, ha bizonytalan voltam. Sőt, a nővérek maguktól is adtak jótanácsokat, főleg, hogy látták, h. kezdő anyuka vagyok. Nagyon hamar kialakult egyfajta bizalom és megnyugodtam, h. itt igazán jó kezekben lesz Abigél. Valahol örültem is ennek az egész sárgaságos kálváriának, éppen a fent említett dolgok miatt (segítségnyújtás, tejmegindulás stb.) És a nővérek nem úgy voltak kedvesek, hogy csak 1-1 normálisabbat kifogott épp az ember, itt mindegyik, mindig nagyon emberséges volt és megdöbbentem azon a szereteten, amit ezek a nővérkék a gyermekek iránt tanúsítanak. Az utolsó cigánypurgyét is dédelgetik, türelmesen csitítgatják a Piciket, gondosan pelenkázzák, etetik őket. Igaz mindezt a lehető leggyorsabban, mert sok a gyermek.
Szerencsére Abigélnek elegendő volt a tápszeres-teás kiegészítés az anyatej mellett, napról-napra éberebb lett Picurka. A GYEK-be 2770 gr-mal vették fel Pindurkámat, azaz kb. 20 dkg-ot fogyott születése óta. Itt felhizlalták, úgyhogy közel a születési súlyával megegyező súllyal engedtek haza bennünket.
Nemcsak abban a szobában, ahol Bibike volt, hanem az egész osztályon nagy kedvenc lett az én Kicsinyem, ugyanis a szobában dolgozó nővérkék behívogatták a többi helyiségben dolgozókat, hogy nézzék meg milyen szép gyermek fekszik itt náluk. Szóval mindenki a csodájára járt, ami nagyon jól esett. Nem utolsósorban megerősítést kaptam az osztályon dolgozóktól is, hogy nemcsak a Kislányom gyönyörű, hanem a neve is. Pedig mennyien fintorogtak az Abigél név hallatán!:-) De én mindenképp ritka nevet szerettem volna és nekem nagyon is tetszett ez.
Volt egy nővér, aki állandóan puszilgatta a Csöppségemet, még előttem is, hát akkor még akkor mit művelhetett vele, mikor nem voltam ott... a legszebb kisruhákat adta rá és állandóan azt hajtogatta, hogy hazaviszi az én Kincsemet. Iszonyúan büszke voltam, hogy ilyen szép gyermekem van, hogy mindenkinek ő kellene. Meg hát túl sok baj még akkor nem volt vele, mert a sárgasága miatt evett és aludt. Egyetlen hátránya a GYEK-nek az volt, hogy a tápszert és teát cumisüvegből kapta, így a lusta, aluszékony kislányból itthon sem lett sokkal mozgékonyabb, ami a szopizást illeti. Megszokta a kórházban, hogy milyen könnyen jön a cumisüvegből az éltető nedű, aztán a szervezetemtől is ezt a könnyedséget várta volna.
Milu egyik látogatása alkalmával csinált egy képet a külső folyosón róla, merthogy bemenni csak én, mint anyuka mehettem be hozzá. A látogatók ablakon keresztül vehették szemügyre a gyerekeket.

5 napot töltöttünk a GYEK-ben. Végre jöhettünk haza, Picimről a sárgaság nagy része lement. A többi itthon rendeződik. A zárójelentésen visszarendeltek minket egy pár héttel későbbi ellenőrzésre. 

Nagyon jó volt már itthon lenni végre. Kicsit aggasztott, hogy ilyen nehezen indul kicsi Kincsem élete, de ugyanakkor reménnyel is töltött el, hogy mindez ezek után már csak jobb lehet. 

Itthon nehéz napok következtek, most jött igazából az a nehéz 2-3 hét, aminek a felén jó esetben - ha nem lett volna semmi sárgaságos mizéria - már rég túl lennénk. 

Azt hittem, hogy a szoptatás-szopizás a világ legtermészetesebb dolga. Hát rohadtul nem. Mindkét félnek tanulnia kell, ki kell tapasztalni. 

És ami a legfontosabb és a kulcsa mindennek: az egymásra hangolódás, egymás meg-/kiismerése. NEm könnyű feladat. 

A cél a kizárólagos anyatejes táplálás, a tápszer teljes elhagyása. 

A napjaim másból sem állnak, csak szoptatás 2 óránként és fejés... nem egyszerű. Alig, hogy befejezzük a szopit, már jön is a következő etetés. Lehetetlen tartani a 2 órákat, főleg, hogy Pindur továbbra is sokszor bealszik. De hála Istennek jól van, egyre többet van ébren és amikor nem alszik, nagyon éber, figyelmes. Pedig még annyira picike. Mindenkit megszemlél, megfigyel. Imádja az emberi arcokat és az emberek jelenlétét. 

Mi pedig imádjuk Őt. Istenem, köszönöm, hogy az enyém ez a kis Csoda. Nagyon szeretem és életem végéig gondját viselem. 

Néhány kép még a kezdetekből: