Az elmúlt néhány nap

Rossz kislány voltam és elhanyagoltam az írást. Gépelni amúgy is kevésbé szeretek, mint rendes kézírással papírra vetni dolgokat. Itt olyan egyformák a betűk és ezáltal unalmasak. Na ennyit erről. 

Szóval per pillanat nincs émelygés, rossz közérzet, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat. Bár már úgy érzem, kezdenek elmúlni a szinte egész napos rosszullétek, hiába, mégiscsak ma vagyok 10 hetes:-) 

Remélem Picurkával odabent minden oké, próbálok sokat pihenni és enni változatosan, de... nagyon nincs étvágyam. Ennek ellenére igyekszem a többször keveset-elvet követni, lehet, hogy azért sem kell úgy a kaja. De ez förtelmes, kb. annyit eszek mint egy kismacska. 

A zöldségektől már herótom van, unom a még június végén is - pedig zöldségestől vett - ízetlen paradicsomot, paprikát, uborkát. Kiakadok a levesben található répától, petrezselyemtől, karfioltól. Sóskát is csináltam valamelyik nap, egyszer ettem belőle... Főzelékeket még úgy ahogy megeszem (borsó, lencse, bab). A savanyúkáposzta, uborka, csalamádé még viszonylag dobogós helyet foglalnak el. 

A gyümölcsökkel jobb a helyzet. Alma, banán, barack, dinnye. Ezek a fő gyümölcsök, amiken élek/élünk. Volt cseresznye is dögivel a fán itthon, csakhogy éppen az összes szem kukacos volt. Undorító. Még van feketeribizli, meggy és egres, csak még nem szedtem le. Nem esik jól szinte semmi. Csöveskukoricát is vettem már, azt nagyon-nagyon kívántam, de most azzal is elteltem egy időre. És persze iszonyatosan fel is puffasztott. 

Próbálok tejtermékeket is enni a kalciumpótlás miatt: joghurt, sajt, kefír, tej, tejes ételek. 

Remélem hamarosan beindul a kívánós korszakom, mert eddig még nem nagyon beszélhetünk erről és kezdek kissé kétségbeesni.

Ja, hát a hús meg... némelyik elkészítésekor már a szagtól is rosszul vagyok. Amúgy sem vagyok nagy húsos. Nem tudom milyen gyermek lesz a miénk, de eléggé válogatósnak tűnik eddig. :-)

Általában szénsavmentes ásványvizet iszok de már az is a sírba tesz. Mást meg csak ritkán szoktam, mert ugye a limonádéba kell cukor vagy édesítő, teát sem szeretem már annyira, mint régen, a gyümölcslevekből pedig a 100%-os kurva drága, a többi meg tele van cukorral. Néha azért szoktam venni. 

Szerintem a levegőn is keveset vagyok, keveset is mozgok, úgyhogy ezen sürgősen változtatnom kell. 

A fáradékonyságom még mindig tart, délelőttönként nem bírok magamhoz térni, délután-estefelé "indulok" be. Nincs kedvem semmihez egyenlőre csak relaxálni, pihenni, olvasgatni, tv-zni, netezni, megnézni, hogy éppen melyik héten mi zajlik a kisbabámmal és velem/bennem. 

Nos, a fantasztikus étrendemről áttérek arra, mi minden történt az utóbbi napokban: 

jún. 22, 11:30 : angol felsőfok szóbeli labor: a magnóhoz én ültem a legközelebb, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is értettem az angol szövegből. Szörnyű volt, ennyit talán még életemben nem tippeltem. Milu bevitt Miskolcra a Zrínyibe, ott volt a vizsga, majd hazaelé beugrottunkmég az OBIba 1-2 apróságért.

jún. 23: 12:00: szóbeli: beszédkészség. Egy avasis kiscsajjal voltam párban, aki persze simán lepipált kommunikációban, de én sem éreztem most annyira gáznak magam. Főleg, hogy ugyanaz a nő vizsgáztatott, aki áprilisban is és a képleírás ugyanaz volt, mint 2 hónappal ezelőtt: Európai Unió. A másik téma a szolgáltatások. Jó, hogy a tanárommal épp az utolsó órán beszélgettünk erről. 

Egyébként aznap annyira ideges voltam a vizsga miatt, mint valami kis fruska, aki életében először van ilyesfajta megmérettetésen, Milut is lefárasztottam, hogy mi a francnak jöttem én ide főleg az előző napi magnós-leszereplés után, de mindegy, már bementem ha ott voltam:-) 

Szerintem ha elbukom, az a magnó miatt lesz, de remélem már elérem azt a rohadt 60 %-ot, mert nincs kedvem még 3.-jára is 15000Ft-ot fizetni. Mihelyst hazaértünk (egy gyors bevásárlás után), ebédeltünk és döglöttem egész délután.

Jún. 24, vasárnap:  semmi extra. Fájdogált a hasam, rossz volt a közérzetem. Kicsit meg is ijedtem, mert nem tudtam hova legyek a seholnemtalálomahelyem-szindrómától és minden egyes pisilésnél a görcsölgetés, alhasi fájdalom miatt lélekszakadva figyeltem nem vérzek-e. 

Ja, már otthon fürödtünk, Milu beállította a kádat, felszerelte a csapot, vízmelegítőt. Nagyon tetszik az új  fürdőkád:-)

Jún. 25: reggel laborba mentem Barcikára a védőnőmtől kapott vércsoport és hepatitiszbeutalóval. 9 körül értem oda, de cska fél 10-től volt kiírva a kismamvérvétel, így még elmentem a DM-be. Fél 10 előtt odaértem 138-as sorszámot kaptam, és akkor hívták be az embereket 100-110-ig. Én hülye kérhettem volna 9-kor sorszámot, már rég túl lettem volna az egészen. Fél 11-kor végeztem, beszaladtam a boltba, zöldségesbe és jöttem haza. Milu délutára ment dolgozni, még nagy gyorsan összeütöttem egy bolognait. délután punnyadás, olvasgatás, kis takarítás. 

Este anyával beszéltem telefonon, olyan hangulatban voltam, hogy szegénykémnek nem lehetett valami szórakoztató velem beszélnie. 

Jún. 26.: átlagos keddi nap, semmi extra. A kedvem továbbra is semmilyen, illetve hol ilyen, hol olyan. Biztos a hormonok. Bár nincs rossz érzésem, mégis mindig agyalok, hogy vajon minden rendben van-e a kis Kincsünkkel.

A hasam a puffadás és lelassult anyagcsere miatt elég nagy, mintha már legalábbis a 4-5. hónapban lennék, néha érzek is lent a méhemnél kis kitüremkedést, de még nem az igazi. Alig várom már, hogy igazán elkezdjen nőni a pocakom. Biztosan nem lesz kellemes, de legalább az is egyfajta megnyugtatás, hogy minden oké Picurral. Persze továbbra is pozitív vagyok. :-) 

Holnap végre kimozdulok picit, Milu délutános, én meg barátnő(i)mmel találkozom. Ők még nem tudják, hogy mi újság, bár az egyikőjük már sejt valamit. 

Anyáékhoz is bemegyek és megszeretgetem őket. 

Most egyenlőre ennyit. Megyek ki a levegőre.

Hő(sies)ség

Amilyen jól bírtam régebben a meleget, most pont annyira nem tudom akceptálni... minden bajom van tőle és már rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy egy ruhateregetésre is ki kel kényszerülnöm a bejárati ajtó elé. 

De most épp egy hatalmas dinnyeszelettel próbálom hűsíteni magam, úgyhogy picit kellemesebb. 

Nemrég jöttem haza a védőnőmtől, akinél hivatalosan is lejelentkeztem és megkaptam életem 2. várandós kiskönyvét. Aranyos volt, ő is és a háziorvosom is biztattak, h. ezúttal minden rendben lesz, csak higgyek benne és ne tántorítson el semmi a pozitív gondolkodástól. A múlt is szóba került, h. mi miért történhetett, de én mostmár végleg le akarom azt a korszakot zárni és az élő, apró kis embrióm (akit nemsokára magzatnak nevezek végre, növekedünk ám:-)) irányába terelni a figyelmemet, gondolataimat. 

Holnap vizsgázom angolból, de... kaptam kismamacsomagot a védőnőmtől és hát... sokkal nagyobb kedvvel lapozgatom a babavárós magazinokat, kiskönyveket, mintsem jelentéktelen vizsgám körül járjon az eszem. Tojok rá. Hátha szerencsém lesz.

Éjszaka kicsit fájdogált a hasam, de biztos ez a szörnyű idő is közrejátszott, meg talán nem kellett volna annyi Maoam olvadósrágót és gumicukrot enni az este folyamán. De annyira kívántam. Tudom, nem a legegészségesebb, de nem bírtam ellenállni... kezdem megint egyre jobban kívánni az édességet, ami nem jó... Félek, hogy majd ha megszületik Picurka és már ehet nyalánkságokat is, el fogom tüntetni előle... de nem úgy, hogy eldugom, hanem én eszem meg helyette... és majd büszkén mondom másoknak, hogy nálunk nincs otthon nasi, ügyelek gyermekem egészségére:-)

Más: Milu rendületlenül küzd a fürdővel, még 1-2 nap és K.O. lesz az ellenfélnek, mert a drágám győz. Már alig várom, h. itthon zuhanyozzunk!

Maszatot (a kutyánkat) is alig látom, levonul a pincébe hűsölni és csak órák múlva jön elő. 

Most lepihenek és olvasgatok picit.

10. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/10#your-baby

Betöltött 9. hét épp ma!

Nem tértem vissza 17-én... bocsánat.

Ma jún. 20-a, szerda van és nagy nap, mert ma vagyok 9 hetes. Délután 4-re mennem kell az orvosomhoz. Nagyon várom! És nagyon félek. Talán már írtam korábban, hogy amíg nem volt meg a terhességi teszt, sokkal biztosabb voltam abban, hogy terhes vagyok, mint mióta van rá bizonyíték... annyira furcsa. Lehet, hogy ez így természetes egy sikertelen "próbálkozás" után, de sokszor el kell hessegetnem a gondolataimat, mert hajlamos vagyok beparázni: vajon dobog még a kicsi szíve? Ott van még? Rendben van vele minden? Barátnőm azt mondta, amíg rosszul érzem magam odabent tuti minden jól alakul.

Hát... nagyon nem akar szűnni a szinte egész napon át tartó émelygés, gyomorégés, hányinger... remélem ezek tényleg jó jelek. Csak tudnék már hányni végre egy nagyot, hátha jobban érezném magam:-)

Röviden az elmúlt napok történései:

jún. 18: délután Szilvásváradra mentem sógornőmmel és a kis Lalival. Nagyon jó volt, bár a gyermek eléggé nyüglődött. Jön a foga, meg nem aludt kora délután. Zsuzsát (Sógornőm) csodálom a türelme miatt és annyira félek, hogy én nem fogom ennyire tűrni a gyerkőcöm nyűgösködését... ki fogok akadni, hárpia leszk szerintem. De hátha nem és a sajátomhoz nagyobb türelmem lesz.

Nagyon jól esett a nagy séta a friss, erdőillattal teli levegőn, bár iszonyatosan elfáradtam. Szerencsére túlnyomóan árnyékos helyeken közlekedtünk, így nem volt különösebben zavaró a 35 C fok. Az már más dolog, hogy lefekvés előtt Milu vizesruhát hozott a fejemre annyira szét akart menni a fájdalomtól.

Másnapra semmi bajom nem volt (legalábbis ami a fejfájást illeti).

Jún.19.: Milu jól halad a fürdőszobával. Hamarosan a kád és egyéb berendezések is bekerülhetnek. Délután 3-ra mennem kellett angolra. Mivel rossz az autó, úgy gondoltam busszal megyek. De aztán kiderült, hogy Zsuzsáék viszik oltásra a kicsit fél3-ra, így velük mentem. Kitettek a városközpontban, mert még volt 40 percem. Elindultam, de közben beugrottam egy turiba, majd sietősre fogtam a dolgot, hogy odaérjek.

Én idióta gyalog mentem fel a kertvárosba 40 fokos melegben... soha többé nem csinálok ilyet, főleg nem terhesen! Nagyon lefőttem, már-már rosszul voltam mire odaértem. Anyát hívtam, hogy 4-kor végzek, jöjjön értem, mert nem bírok még a végállomásig sem visszagyalogolni ilyen rekkenő hőségben. Aztán persze felmentem hozzájuk, vettünk dinnyét, ettem-ittam, regenerálódtam. Estefelé hazahozott az öcsém.

Aztán meccsnézés következett.

És újra jún. 20-nál tartunk. Remélem csupa jó hírekkel térünk haza Miskolcról és beszámolhatok. Szeretünk Picikénk! Ügyes legyél az UH-n!<3

19:36 perc: Csak egy gyors információhalmaz: hála a Jóistennek elvileg minden rendben, jó helyen fekszik, 26 mm (20 mm-t nőtt 3 hét alatt Kiscsillag, annyira büszke vagyok rá!:-)) Láttuk a kis testét, fejecskéjét, még intett is nekünk  a pici kézkezdeményével! Dobogó szívecskéje is látóterünkbe került természetesen. Az UH a dokim magánrendelőjében egy 2D-s készülék, kértünk képet is, de csak egy nagy elmosódott folt látható leginkább.

Megemlítette, hogy ha akarjuk,a 11 héten lehetőség van vérvételre Down-kór szűrés céljából. Természetesen a 12. heti nyakiredő-vizsgálat sem marad el. Csak mivel 32 éves vagyok és volt egy nemsikerült terhességem, valószínűleg ő is biztosra akar menni ezúttal. A vizsgálat nem túl olcsó és Pestre küldik fel a vért, de Milummal azonnal rávágtuk, hogy szeretnénk a vérvételt. Mi így leszünk nyugodtak.

Egyébként van egy icipici cisztám (amiről már korábban is tudtam), de a doki megnyugtatott, hogy ez semmi kellemetlenséggel vagy negatívummal nem jár. Rákszűrést is csinált és ismételten megmutatkozott, hogy mennyire nem pénzéhes orvosról van szó. Mégis nagyon alaposnak és megbízhatónak gondolom. A rákszűrés 4500 Ft-ba került. A vizsgálatokért ő általában 3000 Ft-ot kér (!!!), de ki mennyit tud adni. Létezik még egy ilyen orvos??? Adni akartam neki egy 10000-est, de nem fogadta el, 3500 Ft-ot visszaadott és hozzátette: ne vicceljek már...

Ja, egyébként hamar letudtuk, 2 kismama volt előttünk, akiknek irigykedve méregettem a nagy pocakját, de aztán megcsíptem magam, hiszen én is úton vagyok a nagy poci felé:-) Remélem utam végére érek majd ezúttal.

Isten gondoskodásában bízom és azokban, akik egyáltalán tudnak az állapotomról és szeretettel vesznek körül, minden egyes nap biztatnak szavaikkal, pillantásaikkal, öleléseikkel. Ők azok, akik talán jobban hisznek bennem/bennünk, mint én saját magamban. Köszönöm nekik!

Picikénk, Te gyarapodjál és érezd jól magad odabent! Én mindent megteszek, hogy velünk élvezd pár hónap múlva ezt a nehéz, de csodálatos Életet, idekint!
9. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/09#your-baby

Az elmúlt hetek dióhéjban

Kezdem utolérni magam, bár még így is le vagyok maradva több, mint 2 hét eseményeivel. Nagy elhatározásom, hogy minden napról írok ezentúl néhány sort, de... nem ígérek inkább semmit:-)

Szóval szorgalmasan adom magamnak jún. 1. óta az injekciót, az orvosom azt mondta, hogy ártani nem fog, sőt... gondolom ezt azért is említette, mert ugye most folynak vizsgálatok erre az egészre vonatkozóan 2010 óta, de úgy olvastam, hogy ez nagyon kicsi mennyiség, tehát ha még nincs is beállítva, h. pontosan milyen adag kell, ez biztosan nem fog bajt okozni. Amúgy meg teljesen mindegy, mert ha nem szúrnám magam, akkor meg azon izgulnék. Biztosan tudja az orvosom mit szabad és mit nem. Azt mondta, ez rutindolog, nagyon sok kismama szorul ilyen segítségre, már csak ezért sem érti, hogy ilyen miatt Debrecenbe küldtek volna. Na mindegy, bízom a megérzéseimben, hogy jól cselekszem, az orvosválasztást illetően is.

Május 31-től vagyok táppénzen, telefonon beszéltem az ig.h. nővel, hogy mi újság. Tudta az előtörténetemet, így abszolút megértően viszonyult a dolgaimhoz, annyit megígértem, hogy természetesen lezárom a jegyeket és minden adminisztratív dolgot elintézek. Akinek kellett, állítottam össze feladatlapot javítás céljából, de nagyon nem hatott meg, h. év vége közeleg, annyi emberen segítettem már, annyi tanulóval voltam jószívű és nem kaptam vissza töredékét sem ennek, sokszor még egy köszönömöt sem, így abszolút hidegen tudott hagyni, hogy ki mit gondol azzal kapcsolatban, hogy csap(at)ot, papot, kollégát, tanulót hagytam és pihenek itthon. Tavaly előtt a másik iskolámban, ami egyébként is sokkal jobban a szívem csücske volt, mint a jelenlegi ( és most még enyhén fogalmaztam), nagyon-nagyon becsületesen végigvittem az évet, 5 hónapos terhesen is 4 osztály érettségis napjait ültem végig, csakhogy ha már nálam tanultak, ne kelljen másnál bizonyítaniuk. Megbántam ezt a fajta lelkiismeretességet, mert talán ez is közrejátszhatott abban, hogy nem fejlődött úgy az első gyermekem. Mostanára értettem meg, hogy nem szabad túlhajszolnom magam és lelkiismereti kérdést csinálnom jegyekből, tanulókból, a helyettesítéseimből, abból, hogy hány kollégának okozok így év végére kellemetlenséget. Bár csiripelték a madarak, hogy a hátam mögött megy a susmus, hogy hogy hagyhatok így itt mindent év vége előtt 3 héttel és akkor éppen nagyon bántott a dolog (persze még akkor az illető nem hiszem, hogy tudta, terhes vagyok), de túltettem magam rajta és egyáltalán: mi jogon mer a másik bírálni engem, főleg, hogy azt sem tudja miken mentem keresztül. Megjegyzem félév előtt úgy elhúzott a szóban forgó kolléga, hogy 1 hónapig nem is láttuk, mégsem volt egy rossz szavam sem, pedig szívességből kellett helyettesíteni. Na mindegy, nem is pazarlom tovább az időmet, billentyűleütést az ilyesmire. 1-2 kolléganőmnek kénytelen voltam megmondani mi a helyzet és abszolút megértőek voltak.

Bementem a suliba is kb. 2 alkalommal, igyekeztem késő délutánra időzíteni a "látogatást", hogy minél kevesebb emberrel fussak össze, mert nem akartam még elkiabálni a dolgot. ennek ellenére voltak, akik rögtö gondolták miért tűntem el hirtelen, nehéz volt tenni a hülyét, meg az ártatlant, de mégis úgy viselkedtem, mintha nem tudnám miről beszélnek.

Június 4: átmentem a szomszédba fürdeni, mert kb. 1 hónapja szét van robbantva a fürdőszobánk és sógoromékhoz kell átjárni zuhanyozni. Sógorom elvált, de van már új felesége és 2. gyermeke is, aki most múlt 1 éves. Zsuzsa, a sógornőm nagyon jó fej, jól kijövünk.A közös gyermeküket LAlikának hívják és szokása, hogy mostanában "verekszik". Engem is megütött a kezemen és én ugyan eddig nem hallottam erről a babonáról és bár ne is mondta volna el Zsuzsa sem. Rászólt a gyerekre, hogy nem szabad, Isten ments, h. valami baja legyen a Picinek, aki a pocakomban van. Aztán kértem, hogy fejtse ki ezt bővebben. Mondta, hogy ez egy babona. Na gyorsan el is jöttem, olyan ideges lettem. Haragudtam a gyerekre.

Jún. 5: viharos éjszaka után kellemetlen volt az ébredés, megmértem a vérnyomásom (ugyanis előző terhességemnél is volt gond vele, de az a terhességi toxémia miatt alakulhatott ki). Alapvetően alacsony a vérnyomásom, de aznap 129/67, majd 124/ 83 volt. Délután 102/83-ra lement. Fájt a fejem, szemem, és már a terhességem kezdete előtt éreztem, hogy többször is arra kelek éjszaka, hogy zsibbad a lábam, karom, feszülnek az izmok és mintha izomláz lenne a vádlimban. Ez úgy változott, hogy áttevődtek a nappali órákra ezek a fájdalmak.

Úgy döntöttem elmegyek a rehabra, ott van egy ismerős főorvosnő, akinél már jártam 2010-ben is, nem ezekkel a tünetekkel. (Jó, tudom, most az Olvasó hipochondernek gondol, sajnos van is benne valami..)

Elmondtam a gondjaimat, azt is, hogy terhes vagyok és ő első körben annyit mondott, hogy valamilyen izombetegségre gyanakszik, de elég elvarázsoltak az én dolgaim (fájt is, meg nem is, amikor megvizsgált). Vérvétel először, aztán majd meglátjuk. Na, újabb para következett!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Aznap egész nap stresszben voltam, anyukámmal is beszéltem és ő próbált nyugtatni, hogy nincs nekem semmi bajom, és hogy nem csinálhatom így végig a 9 hónapot. Annyira szeretem őt, mindig lelket önt belém, olyan lágyan, szeretetteljesen terelget engem, mint ahogy egy Anya teheti a gyermekével. Ő új erőt adott nekem ismét, mint ahogy már annyiszor tette ezt és érdekes módon másnap semmi bajom nem volt már. Valószínűleg pszichésen is rágörcsölök az effajta dolgokra és totál beparáztatom magam, bújom az internetet, beképzelek mindenféle hülyeséget.

Haragudtam magamra, hogy tényleg mindig be akarom vonzani a negatív dolgokat, így eldöntöttem, hogy tényleg nem csinálhatom ezt tovább. A Pici és a magam érdekében.

Az elmúlt napokban vérnyomásom rendben, vagyis olykor túl alacsony is, (110/81, 108/75, 112/78). A terhességgel járó émelygés, hányinger, fáradtság, levertség, semmihez nincs kedvemség, szagoktól gyomorfelfordulás abszolút rám illik. Az előző terhességemnél abszolút semmi fáradtságérzet, hányinger nem volt. A mostani kissé megvisel, de tudom, addig jó, míg ilyesmit érzek, a Picivel így biztos minden oké. Csak sokszor már azt kívánom, hogy hányjak egy nagyot, hátha jobb lesz. Puffadás, gyomrégés, szinte egész nap tartanak. Vizet iszok leginkább, de már attól is hányingerem van. A kaja csak addig érdekel, amíg épp eszem. Se előtte, se utána nem kívánom. Sőt! De igyekszem változatosan, többször keveset enni. Az a fajta evéskényszer, amit az ember terhesség alatt vár, még nálam nem jött el igazán, bár már voltak pl. gumicukor-főtt kukorica, görögdinnye-kívánós napjaim. 

Jún. 8: estére egy kis társaságunk érkezett, barátnőmék, Heniék jöttek ki végre tündéri Zitájukkal, aki szintén mindig támogat és nagyon drukkol nekünk (mármint Heni). Jó volt, hogy kijöttek, a kislányuk számomra az etalon, annak ellenére, hogy Heni mostanában hisztispicsának hívja, de nálunk ez nem mutatkozott meg és úgy vagyok vele, hogy hiszem, ha látom. Megbeszéltük, hogy mivel nekem elég régi telefonom van, és fiús is, átruházza rám az ő korábbi Samsung La Fleur-jét, csak függetleníttetni kell. Másnap megbeszéltük, hogy kiszaladunk a telefonért hozzájuk. Így s volt. Várt minket vacsival és egy újabb jó kis beszélgetéssel. Zitának mesét olvastam és játszottunk is egy kicsit, annak ellenére, hogy estére belázasodott.

A barátnőim közül még csak Heni tudja, hogy várandós vagyok, a többieknek még nem mondtam, mert nem akartam nagy dobra verni idő előtt.

Jún 11: Délelőtt visszamentem a rehabra a véreredményemmel, Milán is jött, de ő közben elszaladt még a fürdőbe venni ezt-azt. Mikor bekerültem a rendelőbe, megint elkezdett fájni mindenem, de megnyugtatott doktornő, hogy a véreredményem alapján semmi ok az aggodalomra, persze említsem meg a nőgyógyászomnak is ezeket a dolgokat, hátha a terhesség hozza ki ezt. (Ja, egyébként Béres MAgne B6-ot is szedek a terhesvitamin és a folsav mellett, ami úgy érzem használ.)

Mostmár tényleg Piurkára koncentrálhatok megint, eltűntek a fekete fellegek, amik beárnyékolták a boldog babavárást. Az émelygés, rossz közérzet, fáradtság továbbra is megvan, hol enyhébb, hol egészen durva formában, de nem bánom. Csak minden rendben legyen.

Jún. 13. : Semmelweis: újabb vérvétel. Aznap reggel jutott eszembe, hogy talán nem kellett volna elkezdenem a szurit mégsem, míg nincs pontos eredmény a trombofíliával kapcsolatban, mert ez az injekció esetleg hamis értékeket mutathat a véremben, ha leveszik. BEparáztam, hogy miért is nem kérdeztem meg korábban, h. adjam-e, annak ellenére, hogy még semmi nincs megállapítva. De nagyon rendes volt a "vérszívó" nővér, mondta semmi gond, felírják a papíromra és érdeklődjek az eredmény után, mert nem tudják, hogy kiküldik-e, vagy milyen formában tudom meg az eredményt.

Még aznap elmentünk Felsőzsolcára ismét kutya-ügyben, hogy nem javul, felajánlották, hogy 2 injekció (8000 Ft /inj.) ami konkrétan erre a gombafajra lestt kifejlesztve nagyban segíthet... akkor miért nem ezzel kezdték a kezelést? Maszat bőre egyre csúnyább lett és én nagyon aggódom. HA nem fog javulni, valahogy el kell távolítani a portáról.

Egyébként nagyon jó itthon, lustálkodok, blogozok, netezek, főzök, és tanulnom kellene az angolt is, mert jún. 22, 23 nyelvvizsga, de annyira nincs kedvem hozzáfogni. Mivel nincs tétje (hacsak nem a 15000 Ft, amit már másodjára fizettem be a szóbelire), így az esélytelenek nyugalmával várom a jövőhetet.

Most ennyit, de ma még visszatérek a mai napról, érzéseimről is írni.
Összefoglalva az első 8 hét a babáról és rólam:
8. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/08#your-baby
7. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/07#your-baby
6. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/06#your-baby
5. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/05#your-baby
4. hét: 
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/04#your-baby
3.hét-2. hét-1. hét: még olyan pici, h. nincs adat:-)

A bizonyíték

Május 20: számomra egy gyönyörű vasárnap. Első dolgom volt, mikor felkeltem, hogy fogtam a kis terhességi tesztemet és bevonultam a fürdőszobába. Izgultam kissé, de mégsem annyira, mint az előző tesztelés esetén 1 hónappal ezelőtt, amikor is már vigasztalhatalanul könnyekben törtem ki, hogy ismételten nem fogant meg Ő. Szóval elég nyugodt maradtam ezúttal és már az első percekben boldog voltam, hiszen rögtön megjelent a 2. csík is. Igaz, elég halványan, de egyértelműen ott volt. Milánt lélekszakadva ébresztettem fel, szegénykém megijedt, hogy valami baj van. Álmos pillái mögül fáradt, üveges tekintete azonnal kristálytisztává változott és hatalmas mosoly váltotta fel a gyűrött arcvonásokat. Igaz a 2. csík haloványsága miatt nem volt 100%-ig biztos a dologban, de mondtam neki, hogy olvastam: a két csík nem biztos, hogy egyforma erősségű. Unszolására bementünk Barcikára egy újabb tesztért, hogy örömünk tényleg ne csak délibáb-szerű formát ölthessen. Siettünk haza, hogy minél hamarabb még jobban megerősödjön hitünk az új Élettel kapcsolatban. És ez így is lett:-)

Nagyon rossz a fotó, de talán látszik valamelyest

Mégis kételyek merültek fel bennünk, hogy vajon jó helyen van-e, életképes-e, stb.

Másnap délután elmentünk az egyik barcikai nőgyógyász magánrendelésére, azt sem tudtam ki rendel aznap, nem is érdekelt, gondoltuk a terhesség tényét bármelyikük meg tudja erősíteni.

Elmondtuk az orvosnak dióhéjban az előzményeket és hasi ultrahanggal kezdett vizsgálni. Kedvünket szegte "kissé" és nagyon elbizonytalanított a doktor kétségbeejtő filozofálgatása, hogy : "háááát, nem tudom... nem itt kéne lennie... , nagyon lent van". És ez baj? - kérdeztem idegesen. Már nem tudom pontosan mit válaszolt, de nem voltak biztatóak a szavai. Kért, hogy menjek be másnap reggel a kórházba, ott megnézne hüvelyi uh-gal is, hiszen annyira kicsi még a terhesség, hogy bármi lehetséges. Rendben. Behúzott 4000 Ft-tal majd távoztunk.

Mondtam Milánnak, hogy én nagyon ideges vagyok és szeretnék úgy hazamenni, hogy nyugodt vagyok.

Felhívtam a miskolci orvosomat, aki végigkísérte előző sikertelen terhességem, hogy tud-e aznap fogadni, sürgős lenne. Este 7-re adott időpontot. Fél 6 körül bementünk Miskolcra és elütöttük az időt. 3/4 7-re értünk a magánrendelőbe, rengetegen (legalább 6-7 ember) volt előttünk. Sebaj. Kivárjuk. Lényeg, h. megnyugodjunk. Fél 9-kor kerültünk sorra, az orvosom is nagyon fáradtnak tűnt már, amit nem is csodáltam. Délelőtt a Megyeiben, délután a magánrendelésen késő estig... mindezek ellenére kedvesen fogadott, mint egy régi jó ismerőst (hiszen az is vagyok már számára), elmondtuk, hogy miújság és szemmel láthatóan nagyon örült a hírnek, kissé eg is dorgált, hogy ezt nem mondtam a telefonban. Persze azt sem említettem neki, hogy másfél órával ezelőtt ránk ijesztettek Barcikán. Megvizsgált. Neki volt a rendelőben is hüvelyi ultrahang, de ő is említette, hogy ez a terhesség még annyira picike és csalóka (kb. 4 hetes), hogy itt még bármi lehet, akár méhen kívüli is... na, újabb para. Azért 0,5 mm-es kis "kezdeményt" megállapított. Kért, hogy 1 hét múlva menjek be a kórházba, ott jobbak a gépek és addigra fejlődik is a Picurka. Több, mint egy hét múlva tudtam csak eljutni hozzá, mert közben suliban vizsgáztattam, már le akartam tudni azt is.

Mondanom sem kell, hogy iszonyatosan lassan teltek a napok, aggódtam is, de mégsem annyira, mint ahogy vártam volna magamtól.

Eljött május 30-a, egy szerdai nap, ami egyébként a névnapom is volt és úgy voltam vele, hogy ezen a napon csak jó dolgok történhetnek velem/velünk. Már reggel fél8-kor vártuk főorvos urat, aki meg is érkezett és kis idő múlva beinvitált az UH-szobába. Akkor volt Kicsikénk pontosan 6 hetes és kissé nehezen, de megtalálta doktor úr Picurkát rendes UH-gal és láttam, ahogy a Pici szíve is dobog... leírhatatlan boldogság töltött el és elkezdtem könnyeimmel küszködni. Az orvosunk gratulált mindkettőnknek, miután hosszasan nézte, méregette Picurkánkat és megdísérte, hogy milyen sokat nőtt 1 hét alatt:-) Hiszen már nem 0,5 mm volt, hanem 3 mm!!! Kérdeztem, hogy akkor minden rendben van-e, jó helyen, nem méhen kívüli-e. Megnyugtatott, hogy semmi gond. Kérdeztem tőle, hogy dolgozhatok-e még, mert én inkább táppénzre szeretnék menni, semmi szükségem a suliban az év végi hajtás hercehurcájára, a tanulók nyavalygására, stresszre, idegességre. Írt egy papírt, amivel másnap felvetettem magam a háziorvosommal táppénzre.

Miután kijöttünk a MEgyei KH. szülészet-nógyógyászat részlegéről (ahol 2 évvel ezelőtt szörnű élményeim voltak), Miluval átöleltük egymást és nagyon boldogok voltunk. Az ő könnye is kicsordult.

Azonban mihelyst elhagytuk az épületet, eszembe jutott, hogy elfelejtettem valamire rákérdezni. 2010-ben ugyanis több kivizsgálás történt a sikertelen terhességemet követően és megállapították, hogy trombózishajlamom van, ami azt jelenti, hogy a köv. terhesség teljes idejére alacsony heparintartalmú profilaxist, azaz véralvadásgátló injekciót kell használnom. Emiatt egyébként ment is a dilemma, mert akkoriban azt javasolta egy Barcikára kijáró debreceni hematológus-professzor, hogy mindenképp Debrecenben vetessem magam terhesgondozásba, ha egészséges gyereket akarok... mintha máshol nem is születhetnének egészséges gyerekek. Kattogtam/Kattogtunk, miután kiderült a terhességem, hogy akkor hova is menjünk. De úgy voltam vele, hogy a miskolci orvosomban megbíztam már akkoriban is és most is, ő ismeri a kórtörténetemet, Miskolc még elérhető közelségben van és persze kikértem védőnő, orvo, háziorvos véleményét is a Debrecenbe-járással kapcsolatban. Mindannyian azt mondták, h. Miskolcon is elég jó a hematológia, felesleges emiatt 160 km-eket utaznom. (Jártunk mi ott 2010-ben is és igaz, hogy nem áltattak akkori terhességemmel kapcsolatban, de amilyen embertelen módon közölték, hogy a legrosszabb fog történni velünk, sokkal jobban frusztrált a gondolat, h. oda kell majd leutaznunk a 9 hónap alatt, mintsem az, hogy Miskolcon született meg halva az 1. gyermekünk.)

Szóval felhívtam az orvosomat és mondtam neki, hogy valamit elfelejtettünk. A véralvadásgátló injekciót. Jún 1-jén, pénteken bementünk hozzá újra, adott beutalót a hematológiára (ami csak a Semmelweisben van Miskolcon) és felírta a Clexane 0,4 mg-os injekciót, minden nap azonos időben combba vagy hasba adjam magamnak... nem volt ez ismeretlen számomra, mert a szülésem után is adtam magamnak ilyet a kórházban. Sőt, alig vártam, hogy elkezdhessem, hiszen ez is megerősített abban, hogy igyekszem mindent megtenni azért, hogy az első eset ne fordulhasson elő még egyszer.

Miután ezt lerendeztük, átmentünk a Semmelweisbe, ahol nagyon gyorsan sorra kerültünk, mennem kellett egy vérvételre, majd kértek, hogy menjek vissza 13-án is, mert a kocsi Debrecenbe 2 hetente meg és pont lekéstünk róla.

A Semmelweisben nagyon-nagyon rendes, normális orvosokkal, asszisztensekkel, "vérvevőkkel" találkoztam, és feltűnően gyorsan ment minden, nem kellett órákat várnom.

Kiváltottuk a Clexane-t is és még egy kis kitérő után (állatorvos Felsőzsolca) gördültünk haza.

Igen, állatorvos. Van egy goldenünk, akinél sajnos gombás fertőzést állapítottak meg májusban (előtte minden orvos rüh-re gyanakodott és az ellen is kezeltük). A májusban kapott gyógyszerek nem segítettek rajta, így elmentünk tanácsot kérni.

Ezt csak azért írom le, mert ugye ez is egy kockázati tényező, hogy a portán szaladozik egy beteg kutya, bár a lehető legkevesebbet "érintkezek" vele, mióta terhes vagyok. Remélem nem lesz baj. Kérdeztük, h. emberre veszélyes-e, de nagyjából megnyugtató választ kaptunk, igyekszünk betartani a legalapvetőbb higiéniai szabályokat. Remélem nem lesz emiatt semmi gond a terhességemet illetően.

Folyt. köv.

Remény

Párommal, Milánnal 8 éve vagyunk együtt. Voltak hullámvölgyek, de azt hiszem, mi nagyon összeillünk. Persze vannak dolgok, amelyeket homlokegyenest másképp képzelünk el és csinálunk is, de alapvetően nagyon jól egymásra találtunk és nagyon örülök, hogy igazán senki és semmi nem tudott szétszakítani bennünket egymástól. Nagyon szeretem őt.

Sikertelen gyermekvállalásunk csak még jobban összekovácsolt bennünket és nem hagytuk, hogy a történtek eltántorítsanak minket egy újabb babaprojekttől.

Blogom írásának időpontja igazából nem különleges, az esemény, ami miatt elkezdtem, azonban annál inkább.

Mint ahogy az olasz cím is mutatja, principio vitae: életelv, az élet kezdete. Körülbelül ezeket jelenti.

Nekünk még nem született élve gyermekünk, de hisszük, hogy ezúttal ez másként lesz.

2012. április közepe/vége tájékán egy új élet kezdődött bennem ...

Természetesen erről akkor még nem tudtam, csak reménykedtem és napról-napra jobban hittem, éreztem, hogy itt valami (valaki:-)) elkezdődött.

Senkinek nem szóltam kezdetben, csak az lepett meg, hogy végtelenül nyugodt tudtam maradni minden szituációban. Én, aki mindent túlságosan is a lelkére vesz, abszolút érdektelenné váltam minden külső negatív inger iránt és akaratlanul is befelé fordultam. A lelkem, szellemem irányába. Tudat alatt éreztem, hogy csak magammal szabad törődnöm, senki mással. Mert így táplálhatom és tölthetem fel energiával Őt, akiben akkoriban még csak hinni tudtam, bizonyítékom nem volt rá.

Május12. szombat: iszonyatosan erős mentsruációs görcs hajnalban. Talán soha nem éreztem még ilyet. Párom elment dolgozni én egyedül maradtam otthon, az ágyban. De nem féltem. Egyáltalán nem féltem. Éreztem, hogy Picurka fészkeli be magát a legjobb helyre, amit Ő választott ki. Tudtam, hogy ez a beágyazódás.

Egyébként május 15-én telt volna le a 28 nap, de nekem mindig pár nappal rövidebb a ciklusom. Május 15-én sem imádkoztam, hogy ne jöjjön meg. Tudtam, hogy nem fog:-) Vártam. Május 20-ig.

Ami eddig történt...

Lectori salutem, azaz: Üdv az Olvasónak!

Tudom, tudom... nem ezt ígértem. De most már itt vagyok:-)

Szóval úgy döntöttem, elkezdek én is naplót vezetni, amolyan internetes formában. Ezt a műveletet én mindig valamilyen különleges alkalomhoz akartam igazítani, de ugye erről is kétféle felfogás létezik és mindkettőt magaménak érzem, mikor milyen hangulatban vagyok. Az egyik felfogás szerint különleges alkalomnak számít az esküvő, a ballagás, a születésnap, a gyermekszületés stb. A másik nézet pedig azt próbálja megláttatni velünk, hogy minden nap, minden perc az életünkben különleges, hiszen nem tudhatjuk meddig élvezhetjük e földi Paradicsomot és benne szeretteink ölelését, illetve esetleges ellenségeink támadásait. :-)

És valóban, minden nap különleges, csak annyira nehezen fogadjuk ezt el.

Szóval elkezdtem én már blogot írni kb. 2 évvel ezelőtt. De az abbamaradt. Remélem ezzel nem járok így.

Muszáj megemlítenem, hogy miért is hagytam félbe annak idején az írást.  Nem szeretném felszakítani a múlt sebeit túlságosan, így bemásolok egy régebbi írást, ennyi talán elég is lesz, hogy az Olvasó tisztán lásson:

Majdnem

Majdnem édesanya lettem,

Majdnem eljöttél, Csoda,

Minden nehéz pillanatnak

Te voltál a vigasza.

Hosszú hónapokon keresztül

Küzdöttél az életért,

De egy fájó nyárhajnalon

Földi léted véget ért

Még azelőtt, hogy láttam volna

Csillogó kis szemeid,

Még azelőtt, hogy láttad volna

A világ szépségeit.

A mennyország játszóterén

Vagy most kicsi Gyermekem,

S próbálom magammal elhitetni,

Hogy jobb így Neked, odafenn.

Ne félj Kincsem, ne félj Drága,

Találkozunk mi még,

S akkor majd édes arcodra csókolom

Elveszett éveink összes szeretetét.

 

Két világ között

Majdnem. Egy szó, mely hajszálként választ el jót és rosszat, balsorsot és szerencsét, sikert és kudarcot. Egy szó, mely sokkal több önmagánál. Egyik pillanatban még az életet, a másikban a halált jelenti.

Majd... e négy hang kimondásakor ott a bizakodás, a jövő, a folytatás... aztán következik az a szörnyű nem... a reményvesztettség, a fájdalom, az elmúlás szava. Így áll össze a majdnem, a szó, mely kettős érzést kelt bennünk, emberekben. Ott toporgunk valaminek a kapujában, izgatottan, tele várakozással, aztán az a kapu hirtelen, sokszor ok nélkül bezárul előttünk. Oda a küzdelmünk minden értékes pillanata, oda az álmunk, amit addig oly nagyon dédelgettünk és imádkoztunk, hogy ne ébredjünk fel, amíg az valóra nem válik.

Így volt ez a mi esetünkben is. Egy csodás álomban találtuk magunkat a párommal: Isten ajándéka volt a mi kis hadvezérünk, Ármin. Soha nem láthattuk és nem ismerhettük Őt, de a sors volt annyira kegyes hozzánk, hogy legalább érezhettük rezdüléseit létének magzati szakaszában.

Gyermekem fogantatása és rövidke léte döbbentett rá igazán arra, hogy az élet misztikus és megismételhetetlen. Felfoghatatlan, hogy egyetlen sejtből „létrejön” az ember.

Csodálatos adomány Istentől, hogy képesek vagyunk megtapasztalni a mindenséget, tudunk érzelmeket és gondolatokat közvetíteni, szülővé válni, felelősséget vállalni olyasvalaki iránt, aki belőlünk, általunk születik.

Annyira vártuk Gyermekünk érkezését, azt, hogy végre igazi család lehetünk. Örömmel adtuk fel önmagunkat, büszkeségeinket és önzőségünket azért az egy valakiért, aki minket választott szüleiül. Tudtuk, hogy iránta érzett szeretetünk és gondolataink már a lét kezdeti szakaszában is eljutnak hozzá és energiává alakítja azokat a mi Picikénk. Így erősödött és fejlődött Ő abban az oltalmazó burokban, ami 7 hónapon át szolgált otthonául.

Álmunkat e földi paradicsomban meg-megzavarták a gonosz hatalmak, de felülkerekedtünk ijesztő látomásainkon. Hittünk az Úrban, de leginkább a Gyermekünkben. Elképzeltük apró kezecskéit, ártatlan arcocskáját, huncut mosolyát, tiszta lelkét, boldog gyermekkorát.

Elképzeltük magunkat igazi szülőkként, minden erényünkkel és gyarlóságunkkal együtt. A legjobb apa és anya akartunk lenni, következetesek, megfontoltak, bölcsek. Minden erkölcsi támogatást meg szerettünk volna adni Neki, ami által jobb és igazabb lehet nálunk.

A Jóisten azonban másképp döntött. A gyertya, amit lelkünkben gyújtottunk, kezdetben erőteljesen lobogott, de a vörösen izzó lángok egy idő után kezdték elveszíteni fényüket. Reményünk mécsese egyre haloványabban pislákolt, végül csonkig égett.

Gyermekünk kicsi szíve megszűnt dobogni a méhemben, átadva magát újra a Teremtőnek, még mielőtt elhagyta volna a szintén porból való anyai testet. Születése csendes volt, sírás nélküli, nyugodt. Az élet kezdete számára a földi lét végső befejezésének bizonyult.

Nem haragszunk senkire. Istenre a legkevésbé. Nem volt igazságtalan. Fokozatosan készített fel bennünket arra a felismerésre, hogy mint mindent ezen a földi világon, gyermekeinket, szüleinket, társainkat és barátainkat is csak kölcsönbe kapjuk. Hogy mennyi időre, azt sem mi döntjük el.

A mi kis Angyalkánk emberi léptékkel mérve csupán egy röpke pillanatra mutatta meg magát körünkben, átutazó lelke máris tovalibbent, de felejthetetlen emlékét itthagyta a számunkra.

Bármily furcsa is, hálásak vagyunk, hogy az Úr megadta nekünk ezt a fajta fájdalmat. Megtanított ezáltal sokkal jobban becsülni egymást és magát az életet. 

Talán nem kellene most ezt így kezdésnek idemásolnom, de úgy érzem ez a blog úgy lesz teljes, úgy lesz tökéletesen érthető, ha az ember látja az előzményeket is.  Máskülönben pedig ezzel a mementoval szeretnék végleg lezárni egy kudarcokkal teli korszakot és koncentrálni remélhetőleg egy újabb, szerencsésebb, boldogabb intervallumra... 

Most ezt itt szó szerint is lezárom és bezárom ezt a bejegyzést.

Ma végre tudtam regisztrálni egyik legkedvesebb Barátnőm segítségével. Holnap remélhetőleg el is kezdem írni az Életet...:-) De ha időm engedi még talán ma is belefogok.