26-án 36!!!

Csütörtök: hát az agyam, mint a szita. Semmire nem emlékszem a csütörtökből (pedig folyamatosan írom ám a naplómat, de ha 1-2 napra vissza kell emlékezni, akkor már baj van). Gondolom megint a szokásos elfoglaltságok voltak. Passz. :-O

Áh, mégiscsak beugrott! Hát tesókám jött ki segíteni összeszerelni az előszobabútort, ami már csak arra várt, hogy elfoglalhassa méltó helyét. 

Reggel fél9-re mentem érte, felvittük sógornőmet melóba, még vettem a pékségben 1-2 finomságot. A parkolás kissé féloldalasra sikeredett, öcsém meg is jegyezte, hogy nem csoda, ha Milán nem szívesen enged egyedül a kocsival bárhová is. Pedig én még mindig meg vagyok róla győződve, hogy ahhoz képest jól vezetek. És legalább az én jogsim nemcsak a barcikai Tesco-ig szól:-) Persze csinálok érdekes manővereket, de szerintem minden nő elkövet 1-2 "furcsaságot".

Na miután hazaértünk, Dácc elkezdte kipakolni a lapraszerelt bútor darabjait és elkezdte a kirakózást egy fincsi pékséges kakaóscsiga után. Nagyon ügyesen haladt (Milu délelőttös volt). Közben én halat sütöttem krumplipürével, meg volt még jó köményes tojásleves. Öcsémmel ettünk olyan 2 körül és utána folytatta az "építkezést". Milán mire hazaért, csak 1-2 tolóajtó híja volt a bútornak. Beállították, még meghúztak pár csavart és gyönyörködhettünk a bútorban. Jó pakolós, bár szerintem a lomjainknak még ez is kevés lesz.

Apa és Szandra kijöttek tesómért, hogy hazavigyék. Kedves Öcsém, ezúton is köszönöm a segítséget! Puszillak érte!!! Jöhetsz máskor is!:-) Hehe:-)

Délután Milu elaludt, mert szinte semmit nem pihent, én is hamar kidőltem.  Picurka is fáradt lehetett, mert alig adott életjelet magáról, már kezdtem aggódni, de azért meg-megnyugtatott.

Péntek: Úgy volt, hogy Dáccal megyek be Miskolcra, de kiderült, hogy anya szabadságon van, így ő jött velem, mert Milu már nem enged nagy hassal a volán mögé csak max. Barcikáig. Így reggel, ahogy ment dolgozni, bementünk kocsival, engem kitett anyáéknál. Míg anya készülődött, addig reggeliztem és a biztonság kedvéért betettem egy Túró Rudit is a táskámba, hogy Majánk kapjon egy kis energiát, ha esetleg nem mozogna úgy az NST-n. Beértünk, alig kószált még valaki korán reggel (fél 8), lefektetett a mukfurc nő, de most olyan ágyra, aminél magamnak kellett észlelnem a magzatmozgásokat. Iszonyatosan bepörgött Manóka, szinte félelmetes volt néha, ahogy ki akarja robbantani a hasamat a helyéről és hát izgultam is, hogy ez most nagyon rohanós, gyors szívhang, vajon jó lesz-e. Szinte folyamatosan kellett nyomkodnom a gombot, mert csak 1-2 pillanatra állt le. Már arra kértem, hogy ne olyan hevesen, mert ez sem jobb attól, mintha nem mozogna egyáltalán. 

Hozzá kell tennem, hogy valószínűleg nem a Rudi miatt vált ennyire mozgékonnyáaznap, hanem eleve az én idegállapotommal is gondok voltak, ugyanis az orvosommal való keddi telefon után semmi jóra nem számítottam. Illetve aggasztott, hogy vajon milyen lesz a hozzáállása, ha találkozunk. Utálom, ha neheztelnek rám, még akkor is, ha tudom, nekem van igazam.

Végeztem az NST-vel és rápillantottam a szalagra... hát nekem nagyon durva volt az előzőekhez képest, mert volt nem egyszer, hogy 180 körülre is felment a szívhang, sőt 1x a 200-at is verte. Na, gondoltam, a doki tuti befektet, vagy rosszallóan méricskél majd, hogy ezek nagyon rossz értékek. Anyára is szegényre ráragasztottam a parát. Mentünk a terhesambulanciára, vártam a dokit, aki meg is jelent. Közben beadtam a kiskönyvemet az asszisztensnek. Jött is az orvosom, mintha észre sem vett volna, rám sem nézett... na ekkor nagyon felment a pumpa. Aztán behívott. Hellyel kínált majd az első szava az volt, hogy ne aggódjak ennyire az antibiotikum miatt. Mondtam rendben és megemlítettem neki, hogy szedem úgy, ahogy előírta, és én nem akartam őt megsérteni, felülbírálni, csak tudja, mennyire aggódom az előzmények miatt és csak megerősítést akartam. Mondta, hogy lehet, hogy antibiotikum nélkül is minden oké volna, de ártani nem fog. (Ennyit szerettem volna hallani kedden, basszus!) Megnézte a dokumentumaimat, köztük az aznapi NST-t is, de azt mondta, hogy rendben van. Elküldött flowmetriára, ha ott is oké minden, akkor azért hétfőn menjek be NST-re újra. Megköszöntem, kijöttem. Anya sápadtan várt rám, mert a doki közben szaladt egy sort a folyosón, míg bent voltam és Anyucim azt hitte, hogy már velem/velünk van valami gond. Átmentünk az UH-ba, mert az áramlást is ott nézik. Mikor már egy fél órája csak vártam többedmagammal, leesett, hogy a dokim nem nagyon fog engem előre kapni, hiába hallottam a hangját kiszűrődni az UH-helyiségből. Biztos ez is a bosszújának egy része... Senkit nem hívtak be, csak olyat, aki épp akkor jött és volt fogadott dokija. Hát, szóval tudatosult bennem akkor, hogy jelen pillanatban hiába van nekem is fogadott orvosom... Amikor már másfél(!) órája nem történt semmi, kicsit elborult az agyam és minden körülöttem lévő kismamának is. Nem igaz, hogy csak gyűlik a tömeg és senki nem halad. Anya próbálta elterelni a gondolataimat, de most ő is szembesült vele, mi megy az ilyen helyeken is. Már  oda álltam az ajtó közelébe, nehogy már még azok is kielőzzenek, akik csak 5 perce érkeztek. Elindítottam a lavinát, mert mindenki odatobzódott és hang nélkül vártunk, mint a birkák. Jó magyar szokás szerint. Zúgolódtunk ott páran, de ez semmit nem használt. Végre kijött a szonográfus csaj (gondolom az ünnep közeledtével a legtöbb doki szabin van, szóval szakorvos nem volt a közelben sem) és beszedte a papírokat. Kérdezte ki hány hetes, mit kell csinálni. Mivel nekem csak flowmetria volt, így szerencsésen engem hívott be elsőnek. Az áramlás rendben, fejvégű fekvés, magzatvíz norm, lepényérettség: 1. fokú. Örültem, hogy legalább ez oké, ha azt hiszem, hogy az NST durva lett. 

Kijöttem, anyának mondtam, hogy nézzük már meg a dokit nem kószál-e a közelben, hogy megmutassam neki és megbeszéljük a továbbiakat. De nem láttam sehol, hívtam telefonon, nem vette fel. Jól van akkor, elmentem időpontot kérni NST-re (hétfőre) és utána elhagytuk a kórház területét.

Bementünk 1-2 helyre, Milánnak vettem ajándékot és hazafelé vettük az irányt. Anyáéknál megvártam Milut és jöttünk Barcára. Felszaladtunk Editke néniékhez is, majd itthon ettünk, pihentünk kicsit és lkezdtem motoszkálni. Pakolászni, takarítani. Milu nagyon örült, de mondtam neki, hogy karácsonyra RENDET szeretnék! Persze vigyáztam, mert éreztem, hogy keményedik a hasam, meg nem túl jó az egész. Milu is segített ezt-azt, majd abbahagytam a dolgokat. Közben Balázzsal face-eztem, mert mondta, hogy át tudja hozni a cuccokat még aznap. Na, végre, valami jó is a világvége napján. De aztán valami gebasz volt a gépével, így sajnos nem lett örömünk aznap. Zuhany, alvás.

Szombat: szokásos rendezkedés, Milu délelőttös volt, délután Balázs hozta a képeket és a videot pendrive-on, itt volt vagy 1,5 órát és nagyon örültünk a képeknek, a video meg egyszerűen gyönyörű, csak nem tudom feltenni ide egyenlőre, majd megkérdezem Milánt, ő biztos talál megoldást a problémára.
Kb. fél7 után este elindultunk (22-én) ajándékok után... hát igen, így jár az, aki utolsó pillanatokra hagyja a bevásárlást. Egyébként minden évben megbeszéljük, hogy befejezzük a családdal ezt az ajándékozós-stresszelős huzavonát, de aztán mindig mindenki kap valamit.
Először úgy terveztük, hogy csak Barcikáig megyünk, de aztán Milán mondta, hogy Miskolcon biztos nagyobb a választék. Mondom ja, meg a tömeg is, de jó, menjünk. Aztán ahogy beértünk Miskolcra, eszembe jutott, hogy én már rohadtul unom a Tescot, menjünk inkább az Auchanba. Így is lett. De előtt beszaladtunk a Decathlonba, tesómnak vettünk ott francia rudat. Az Auchan igazi felüdülés volt a Tesco-s unalom után, találtunk is nagyjából mindent, de 10-kor zártak, úgyhogy pár dolog kimaradt, mert már nem volt idő nézelődni. A pénztáros csaj Milán egyik haverjának a barátnője volt, váltottunk pár szót és indultunk haza. Ja, igen, a bevásárló központban (már előtte is) olyan nyilallásokat éreztem a combomban, menni alig bírtam. Egy csaj az egyik fórumon szokta ezt írni, hogy neki van ilyen, néztem is, hogy ilyen terhességi tüneteket nem nagyon szoktak említeni. Aztán engem is elért. Egy másik csaj meg írt valamit hogy ez olyan, mint az isiász és ha nem tud lábra állni a kismama, kórházi kezelést igényel. Hát nagyszerű.:-) Persze a derékfájdalom is kezd minden napos vendég lenni nálam. Talán készülődik a szervezet, de még vagy 2 hetet szeretnék kérni Csöppségünktől, hogy tényleg minden elrendeződhessen addigra a lakást illetően.
Vasárnap: Milu ismét délelőttre ment dolgozni. Még kora este beszaladtunk a barcikai nagy bevásárló központba a kimaradt apróságok miatt. A pénztárnál való fizetésnél már nem tűntek olyan apróságoknak ezek az ajándékok. Siettünk, 2 óra hossza alatt végeztünk, ilyen sem volt még. De a nagy sietségben történt egy kis "baj". Mikor otthon elkezdtem csomagolni a beszerzett dolgokat, észleltem, hogy a Lalika óriásdoboza, amiben két hatalmas építkezéses járgány volt és egy kobak, sehol sincs. Milánnak mondom, elkezdett szétnézni a házban és azon kívül, a kocsiban, a garázs környékén. Semmi. Basszus... de hogy? Hát otthagytuk vagy mi? Ha leesett volna a bevásárlókocsiról, csak meghallottuk volna a puffanást!Érthetetlen volt számunkra. A blokkon ott volt: építkezés szett - 4990 Ft... szóval kifizettük. És nem volt meg. Milán nagyon ideges lett és én is persze. Mondta, hogy ha másnap úgyis megyek NST-re, nincs mit tenni, vegyek egy másikat... 2 ilyen szerencsétlent:-)
Hétfő: reggel ébredtem Miluval, ő ment dolgozni, én meg apáékhoz, mert úgy volt, hogy tesóm visz be NST-re. De aztán apa vállata a fuvart, fél 8 körül oda is értünk. Nem s vártam sokat, rátettek a gépre, Picuri gyönyörűen mozgott, abban a tartományban, ahol az értékek jónak számítanak. Aztán nem jöhettem el, anélkül, hogy orvos nem értékelte volna ki az eredményt. Egy kedves doki volt, bár sokat kellett várni rá. Apa is nagyon fáradt volt, de kitartott természetesen. Miután ez megvolt, mondta az orvos, hogy még lesz flowmetria is. Na megint vártunk egy jó fél órát. De az eredmény ott is jónak bizonyult. Az NST kiértékelése után említettem a dokinak, hogy az én orvosom 3-4 naponta szokott behívni NST-re. Jó, mondta, akkor jöjjek majd csütörtökön. Visszamentem időpontért, a nővérke említette, hogy az én nőgyógyászom épp 2 nap múlva lesz ügyeletes, mehetnék szerinte akkor is, hogy ő lássa a papíromat, de ha csütörtökön 7-re ott vagyok, akkor még úgyis el tudom kapni a dokimat. Megegyeztünk a 27.-ben, de még rácsörgök a dokimra.
Hazafelé még zöldségesbe beugrottunk és elmentem utána a Tescoba, hogy a vevőszolgálatnál rákérdezzek az elveszett ajándékunkra. Próba szerencse, bár semmi reményt nem fűztem a dologhoz. De... mégiscsak mázlink volt, ugyanis a pénztárnál hagytuk azt a nagy dög játékot előző este és a vevőszolgálathoz leadta a pénztáros.:-) Nagyon örültem! Anyáékhoz még felszaladtam, kaptam kaját otthonra is és apa hazavitt, mert a ház még szaladt. Kicsit elkezdtem pakolászni, apa behozta a gyökeres fenyőfát. Minden évben gyökeres fát díszítünk. Milán is hazaérkezett és kis pihenő után átmentünk anyósomékhoz 4-re estebédre. Isteni finom volt minden, jó volt a hangulat, Lalikán vigyorogtunk és persze megtörtént az ajándékozás is. Jól elhúzódott az idő, 9 körül értünk haza, én még akkor takarítottam kicsit, persze Milu kiakadt, hogy ilyen nincs, hogy nekem ilyenkor jut eszembe takarítani. De baszki, mondom, mikor takarítsak, mikor rohanás volt az egész hetünk, meg míg ő az előszobában porolt, értelme nem lett volna, hogy elkezdjem a portörlést, szekrények lemosását stb. Kb. másfél órát szöszmötöltem, a fa persze nem lett felöltöztetve. Nem akartam Picur miatt sem megerőltetni magam, úgyhogy mentünk aludni.
Kedd: fél 10-kor keltünk. Milu nagy nehezen nekifogott (25-én!) az előszobai ablak pucolásának, feltette a függönyt is, én a nappaliban foglalatoskodtam. A fa még úgy állt, csupaszon. A vitrinből is kiszedtem az összes tányért, stb.-t és átmostam, áttörölgettem őket, iszonyat poros volt minden. Kb. fél4-kor befejeztük, majd készülődtünk be Barcikára. Először mamához, nála ettünk-ittunk és Milunak szegénynek még mama tv-jét is meg kellett néznie, mert szokás szerint nagyanyám ismételten "szétnézte":-) Én nem tudom, elromlik mindig. Már 4 tv van nála, de egy sem jó.De Milu megcsinálta az egyiket, és egy másikat is beállított, a biztonság kedvéért. Még utána anyáékhoz is felmentünk, megajándékoztuk egymást, nagyon jó és hasznos dolgokat kaptunk! Kicsit beszélgettünk majd jöttünk haza. Pindurka csendeskedett egész nap, csak pár rúgkapálás volt érezhető. Lehet neki is elnehezült a kis gyomrocskája a viszonylag sok kajától. Igyekszem türtőztetni magam, de így karácsony tájékán elég nehéz...
Megmondom őszintén, a lakás rendbetétele, a rohanás stb. abszolút elvette az időt, hogy Milánnal az utolsó karácsonyt kettesben kiélvezzük. Az egymásnak szánt ajándékokat is kutyafuttában adtuk át. Csak úgy szimplán, nem a fa alatt, hiszen az még meztelen volt kedden is! Tiszta szégyen!
Szerda: reggel fél 8-ig tudtam aludni, így gyorsan karácsonyfává varázsoltam a fenyőt végre:-) Alátettem a sok szép ajándékot! Takarítottam kicsit, végre vendégnyugodtanbeengedhető-állapotba varázsoltam, mert rettenetes volt, ahogy itt kinézett minden. Délután jött a kis(s) családom, mindenki eléggé elvolt, tesóm, Milán és Szandra jägereztek, anya ivott egy csokilikőrt, apa ásványvizezett, velem együtt. Mindenki el volt telve a boszorkánymáglya sem kellett nagyon, de érthető, mikor az ember egész nap tömi a fejét... Kiscsillagom is beindult, tesóm csak nézte, ahogy emelkedik, hullámzik a hasam. Már ő nagyon-nagyon várja a Picit, szívesen beszél róla. Persze mindenki más is, csak ő valahogy másképp.
Más: 36 hét. Hihetetlen, hogy idáig eljutottunk. Annyira boldog vagyok és egyre inkább érzem, hogy félek kiengedni magamból drága Kincsemet. Persze tudom, ez nem jó, mert így lehet, hogy nehezebb lesz a szülés, de szó szerint úgy hozzám nőtt, érzem minden rezdülését, féltem, óvom, dicsérem, becézgetem, szeretem! Milu is a hasamra tette a fejét és rögtön bejelzett a Drága. Ő is csodálattal tapasztalja meg ezeket a dolgokat, mégis úgy látom, hogy a nőkkel szemben a Jóisten ebből a szempontból kegyesebb volt, hiszen mi valóban átérezhetjük ezt a csodát, h. valaki 9 hónapig növekszik bennünk. A férfiak csak részben lehetnek ennek részesei. Most imádom, h. nő vagyok és mindezt teljes mértékig átélhetem.
36. heti pocak:

36.hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/36#your-baby