Már itthonról írom a bejegyzést, de a dátum csalóka, ugyanis ekkor még a kórházban voltam, csak az egyik lány laptopja segítségével előre megalkottam a bejegyzés keretét. Szóval most mindent utólag írok.
Október 2. kedd:
Kb. fél 10-re beértünk a Megyeibe. Hívtam a dokimat, h. itt volnék, türelmemet kérte. A betegfelvételi irodán rábízott az egyik asszisztensre és az adatok egyeztetését követően a Terhespathológia 8-as szobájába kerültem, ahol 2 évvel ezelőtt is voltam... Gondoltam, hogy az lesz a szobám, mert az "eliteket" oda szokták pakolni. Na nem én vagyok az elit, hanem a főorvos, akinek a páciense vagyok:-)
Kicsit rossz érzéssel töltött el a szobaszám, az, ami vízszintesen egy végtelent ábrázol... féltem, hogy ha a dokimon múlik talán már szülésig nem lesz hazamenetel és igazából attól is, hogy minden, amin keresztül mentem 2010-ben, újra felszínre tör... már csak azon izgultam, hogy a 4-es ágy foglalt legyen. Az már túl sok lett volna úgy, ha még a szobán belül ugyanarra az ágyra is kerülök.
Próbáltam megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarognak bennem és arra jutottam, hogy mintha megszakítás nélkül ott folytatnám, ahol 2 éve abbahagytam... ugyanaz a miliő, ugyanazok a tárgyak, berendezések, illatok, szagok, néhány nővér is ugyanaz és persze a mellékhelyiségről nem is beszélek. Óriási déja vu-érzés kerített hatalmába, ami persze nem is csoda, hiszen tudom, hogy átéltem már korábban a szitut. Bár most szerencsére teljesen más volt a helyzet, hiszen Kincsem szépen fejlődik, az apró szurkálásokat, derékfájást leszámítva vele úgy tűnik minden rendben. Próbáltam tudatosítani magamban, hogy ez a szituáció most más, már csak azért is, mert egy másik Kismagzatot hordozok magamban, aki történetesen lány is ráadásul. Meg persze a doki ígérete is, miszerint 3 napról van szó, beivódott az elmémbe, így reményekkel telve néztem ez elé a pár nap elé.
A 2. számú ágyat vehettem birtokomba, ami ablaknál volt, jó helyen. Milunak mondtam, hogy nyugodtan menjen haza, mert látogatási időn kívül nem szeretik, ha ott van a hozzátartozó. De mikor elment, rögtön elkezdett hiányozni és láttam rajta is, hogy nem szívesen hagy engem megint azon a rettentő helyen, ami rossz emlékeket ébreszt bennünk.
A szobába visszatérve bemutatkoztam újdonsült társaimnak, akikkel már az első pillanattól szimpatizáltam.
Egyikük, Timi, 31 éves, eladó Miskolcon és Barcikán lakott régebben, sőt, abba a suliba járt, ahol most tanítok éppen. 6 hetes kismamaként került be, kicsit bevérzett, de már jól van. Nagyon aranyos, pici, mosolygós lány és egyáltalán nem néz ki annyinak, mint amennyi. Sok dolgot megtudtam róla, de ezeket most nem részletezem.
Nóri 24 éves, egy szingapúri cégnél dolgozik Miskolcon. 32 hetesen került be, mert az átlagtól kevesebb volt a magzatvize, ami abban nyilvánult meg külső szemlélő számára, hogy a terhességi heteihez képest elég kicsi volt a pocija. Nóri már 2.-jára van férjnél (!), kisfiút vár és nagyon dekoratív, csinos, természetesen szép lány. Istenadta szépségét 3 évig egy indiai modellügynökségnél is kamatoztatta. Nagyon aranyos, jószívű lány, akitől nyugodtabb, türelmesebb teremtést még életemben nem láttam. Nem pánikolt semmin, beletörődött, hogy egy darabig fekvésre és kórházi ellátásra van ítélve, szépen, választékosan beszélt, soha egy káromkodást vagy indulatosabb megnyilvánulást nem hallottam, nem láttam tőle.
A 3. lányt Györgyinek hívják, 32 éves lesz decemberben és ikreket várt. Már a 30. héttől bent volt, most töltötte a 37. hetet. Kitartó, az orvos utasításait szigorúan betartó, ámbár kissé aggodalmaskodó leányzó. Persze érthető, hiszen 2 Pindurkát- az ő szavaival élve Bambinát - hord a szíve alatt. Az elmúlt egy hétben talán ő került legközelebb hozzám, rengeteget beszélgettünk, nevettünk, nagyon jó fejnek tartom. Annyira egy hullámhosszon volt a gondolkodásmódunk, ízlésünk, minden, hogy rettentően örültem annak, hogy megismerhettem. Igazi lelki barátnők lettünk és sorsunk is közös irányt vett egy bizonyos dolog tekintetében, amire később térnék ki.
Az első ebédem nagyon jól esett bent, mert zöldbabfőzelék volt és nagyon finoman készítették. Persze rögtön fel is puffadtam tőle, de nem bántam.
Az orvosom jött kora délután vizitre, aki azt mondta, mint Lenin, csak nem a tanulni szót ismételte meg 3-szor, hanem a pihenni főnévi igenevet.:-) Rákérdeztem, hogy ugye nincs nagy baj, ő nyugtatott. Vizit után kaptam Mg-infúziót és tüdőérlelő injekciót is.
Többen, akik a blogot is olvassák, vagy előzőleg említettem nekik, hogy bent leszek a kórházban, hívtak, hogy minden rendben van-e. Este a már ismerős szívhang-mérés és lázmérés. Ja igen, ami modernizálódott az évek folyamán, az az, hogy pl. a lázmérő már digitális, de a fülbe helyezik a nővérek. Mindenki kap külön egy kis műanyag gyűszűszerűséget, amit rátolnak a lázmérőre és úgy dugják a fülbe. Nagyon nagy ám a higiénia! Továbbá a gyógyszereket sem gyógyszeres dobozokban adagolják ki, hanem minden egyes szemet a csomagolásában és külön fóliában tárolva ráfűznek egy műanyag karikára, amit a végén rögzítenek. Nagyon jó ez a túlzott higiénikusság, meg biztonsági csomagolás, ami egyébként egy kóddal is el van látva, csak éppen rohadt sok szemét keletkezik már egy ember esetében is a celofáncsomagolásnak köszönhetően. Nem beszélve arról, hogy irtó nagy munka lehet ezeket kiadagolni minden páciensnek. Ennyit erről.
Este olyan 2-ig, fél 3-ig forgolódtam, a szívem körül nyomást éreztem, de nem estem pánikba, mert az orvosom szerint akár a Mg. inf. is okozhat ilyet.
Kislányomat megkértem, hogy maradjon még sokáig odabent. Ő 2 olyat rúgott a hasamba, hogy ezt "O-ké" felkiáltásnak vettem. :-)
Hajnalban a nővér vett vért és vizeletmintát is tőlem.
Október 3, szerda:
A reggeli szokásos szívhang-, láz- és vényomásmérés után egy unalmas délelőtt következett, vizit, reggeli, infúzió, beszélgetés, olvasgatás, e-mailnézés, ebéd, vizit, látogatás (4 körül jött Milu), vacsoraosztás, szívhang- és lázmérés, zuhanyzás (fürdőszobai fertőtlenítővel jártam zuhanyozni), olvasgatás, beszélgetés, alvás.
És ez minden nap hasonlóképpen működött.
Kaptunk egy új szobatársat, ugyanis Timi hazamehetett. Az új, Kriszta, egy iszonyúan fárasztó, minden lében kanál, okoskodó, 36 év körüli miskolci lakos, aki egyébként nagyon jószívű, segítőkész és talpraesett ember, csak annyit és olyan fárasztó dolgokat beszél, mesél, ömleng, hogy megfájdul az ember feje tőle. Sajnálom, mert vesebeteg és azt mondták neki, hogy nem lehet gyereke, de aztán mégiscsak meglepte a Jóisten egy picurral őt is, most 26 hetes. Szegény elvesztette már mindkét szülőjét, így nem csoda, hogy apósról és anyósról órák hosszat tudott beszélni, a párját földöntúli imádattal veszi körül és a meg nem született gyermekének már letöltötte a kötelező olvasmányokat... Bizonyára nagyon felhalmozódtak nála a szeretet képzeletbeli dobozkái, amiket a hozzá közel állóknak ajándékozott vagy tőlük kapott, meg is értem én, csak hát rettenetesen tapadós, erőszakos volt velünk szemben is. Túl... túlbuzgó, túl segítőkész, egyszóval túlontúl sok(k). Fellélegeztünk, mikor hétvégére 24 órás eltávot kapott...
Más: Milán behozta a fényképezőt, hogy ne maradjon ki a pocifotózás, így a kórházban kaptuk lencsevégre növekvő Magzatunkat pontosan 24hetesen:
Milukám a 24 hétben, róla most pocakfotó nem készült:-) -->
Október 4., csütörtök:
Megkaptam utolsó adag infúziómat, beszéltem az orvosommal is, kért, hogy pár napot még maradjak, mert meg kellene nézni, hogy infúzió nélkül, csak gyógyszeres kezelésre (Mg) hogyan reagál a szervezetem, elég-e a Magnesium Citrici. Rákérdeztem a laboreredményemre is. Minden érték jónak mondható, bár a vas kissé kevés, de még nem vészesen és egy probléma van a növekedett (terhesen is átlagon felüli) fehérvérsejtszámmal, ami gyulladásra utalhat. Kicsit beparáztam, de aztán anya juttatta eszembe, ahogy telefonon soroltam a velem történteket, hogy lehet az egy gyulladt fog miatt is. Hát persze!!! Hiszen a héten lett volna esedékes a fogröntgenem, meg a további teendők megbeszélése a fogászaton. Említettem az orvosomnak is, ő is mondta, hogy lehetséges akár ettől is. Elkezdtem szedni a Zinnat nevű antibiotikumot. Mindig olyan kételkedve kezdek el ilyen-olyan tablettákat bevenni, félek a mellékhatásoktól, meg hogy egyáltalán szükség van-e erre... Főleg, hogy nap mint nap éreztem furcsa puffadást és feszülést a hasamban, a gyomrom felső részében pedig nyomást, izomlázszerű fájdalmat, bőrfeszülést, minden kellemetlenséget. Ezt meg is említettem a dokimnak, de ő nem tudta mire vélni. Azt mondta a véreredményeim jók, nem igazán érti mitől lehet. De az is elképzelhető, hogy csak nő Babóca és ezért feszül a bőröm ennyire.
Mindenféle hülyeség eszembe jutott, de aztán sikerült lenyugodnom. Este Györgyi történeteket mesélt az elmúlt 7 hétből, hogy miféle emberekkel találkozott (pl. egy csaj toxémiás volt, de közben meg szexre éhezett és a pasija kamionnal jött hozzá, meg eltávot is kért, mert nem bírta közösülés nélkül... (hát, én mikor toxémiás voltam anno, ilyesmire végképp nem tudtam gondolni...). Persze kikönyörögte az eltávot, saját felelősségére hazament és mint tudjuk, aki nem vigyáz magára, azzal nem történik baj-alapon már Györgyiéknek mesélte az eltáv időszaka alatti élményeit).
Október 5., péntek:
Hajnalban újabb vérvétel volt. Az oldalam iszonyatosan feszült, de szerintem már az állandó fekvés is okozhatta ezt. Hiányzik a mozgás nagyon. Milunak mondtam, hogy ha megy d.u.-ra, ne jöjjön be, mert nincs értelme.
Nagyon puffadtam. Reggel uborkát ettem és banánt is. Györgyi adott Espumisant, attól picit jobb lett és javasolta az édeskömény teát is. A lényeg, hogy ne essek pánikba.
Október 6., szombat:
Délelőtt a szokásos rituálék, Györgyi már nagyon szenvedett és félt, h. nem indítják meg nála a szülést, ikrekkel nem szokták eddig húzni. Aggódott, mert az egyik kicsi szívhangja is leesett NST-n, meg ő is szedett antibiotikumot, már aludni sem tudott a nagy hasától és legjobban attól tartott, hogy a picik belekakilnak a magzatvízbe. Beszélt az orvossal, de a doki - mivel nincs indok, minden eredménye jó- nem indíthatja meg a szülést. Próbáltuk nyugtatgatni, hogy ne aggódjon, a doki tudja mit csinál.
A szobatársunk hazament eltávra, végre csend volt a szobában. De vártuk már!!!
10 körül Milu beszaladt hozzám, hozott be pár cuccot, de nem maradt sokáig, mert ment délutánra dolgozni. A parkolóba kikísértem, jött az orvosom és kérdezte jól vagyok-e.Igen, puffadás, fájdalom megszűnt.
Tartott ez az ebéd utáni csendespihenőm végéig. Arra ébredtem, hogy légszomjam van és fáj a gyomrom felső része, mintha egy damillal körbeszorították volna. Elmentem a mosdóba és utána kezdtem jobban lenni.
Editke néni integetett a folyosó végén, túl hamar jöttek, még nem engedték be őket. Milán nagybátyja, anyósom és apósom is bejöttek, többek közt felköszönteni, a szülinapom másnap volt esedékes. Nagyon aranyosak voltak, elhalmoztak minden finomsággal és egy gyönyörű szál rózsával, ami szobánk éke lett. Miután ők elmentek, Györgyivel 15-20 percre kimentünk a friss levegőre.
Este a zuhanyzóban imádkoztam, hogy adjon egészséget nekünk és vigyázzon ránk, hiszen az egész család nagyon várja már kicsi Lányunkat. Zuhanyzás után megnéztem az X-faktort, hogy gyorsabban teljen az idő.
Október 7., vasárnap:
Reggel a csajok felköszöntöttek. Aranyosak voltak. Egész nap kaptam a jókívánságokat telefonon, interneten.
Az orvosom jött vizitre, megemlítettem neki a tüneteimet, mondta, h. lehet az antibiotikum, de ne hagyjam abba.
Györgyit hívta a doki vizsgálatra, félve, de derűs arccal jött vissza: irány a műtő! Ma megszületnek a Picik! Pont a szülinapomon! Annyira örültem. Végre Györgyi is megnyugszik!
De sajnos nem így történt... a délelőtt eltelt, majd Györgyi testvére jött be a szobánkba zavartan, megkérdezte, h. itt feküdt-e. Aztán kifakadt, mikor kérdeztük, hogy mi újság Györgyiékkel: az egyik Pici meghalt... Nem is tudtunk és nem is akartunk mást kérdezni... ez nem igaz... hogy lehetséges???
Nórival hosszú percekig döbbenten néztünk magunk elé és nem fogtuk fel... Az orvos hibázott? Tényleg nem kellett volna eddig várni? Ki mulasztott? Mi történt? Kérdeztük a nővért is, de úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Pedig tudta.
Közben jött a többi családtag, pakolászták a cuccait, nem mertünk semmit kérdezni, csak némán végignéztük végtelenül szomorú mozdulatsoraikat...
Később a nővér azt mondta, ritkán, de előfordulhat az ilyen. Senki nem hibázott. Én is szeretném ezt hinni. Mert most az én bizalmam is iszonyatosan megrendült. De aztán erősítettem magamban, hogy velem 2-szer hasonló rossz nem történhet meg, talán szeret annyira a Jóisten, hogy ilyesmit nem fog engedni. De a szobatársamat rettenetesen sajnáltam és azon gondolkodtam, hogy majd mivel tudom vigasztalni, átélve már hasonló szituációt.
Györgyi estefelé hívott. Hangja megtört volt és fáradt. Csak annyit kérdezett: Zsani, hogy lehet ezt túlélni?. Annyira zavarban voltam, pedig számítottam erre a kérdésre, hiszen korábban elmondtam a szobatársaimnak az előző terhességem kálváriáját. Aztán igyekeztem összeszedni a gondolataimat és pár vigasztaló szó után kértem, hogy szóljon, ha bármiben segíthetünk mi szobatársak, ha csak ki akarja beszélni magából, vagy ha szüksége van valamire. Megbeszéltük Nórival és Krisztával (aki időközben visszatért eltávról), hogy nem leszünk tolakodóak, majd Györgyi hív, ha igényel minket. Nagyon-nagyon sajnáltuk szegényt és fel sem foghattuk, hogy miért mért ekkora csapást rá a sors, hiszen olyan aranyos, jószívű ember.
Rögtön el is döntöttem, hogy inkább írásban adok bővebb választ a kérdésére, mert verbálisan nekem nem úgy megy. Elkezdtem írni egy levelet 2 évvel ezelőtti tapasztalataimról és "praktikáimról", hogy én illetve mi hogyan éltük túl... és persze erősítettem benne a tudatot, hogy életben maradt Picurkájának (aki biztonsági okokból a korára került) most nagyobb szüksége van rá, mint valaha, úgyhogy hamar meg kell erősödnie testileg-lelkileg.
Délután valószínűleg a történtek hatására keménynek éreztem a hasam, meg is nézettem a nővérrel, közben megjött az orvosom. Letörten, megfáradtan, ugyanis ő végezte a Györgyi műtétjét. Csak annyit közölt fájó hanggal, hogy mondjak valami vigasztalót... nem tudtam.
Alig vártam, hogy jöjjön a családom látogatni, szükségem volt a jelenlétükre, hogy kicsit feltöltődjek. Ez így is lett.
A lányokkal este azonban nagyon nehezen aludtunk el, a napi tragédia hatása alatt voltunk olyannyira, hogy Nóri és én rosszat álmodtunk azon az éjjel.
Október 8., hétfő:
Reggel lehúzták Györgyi ágyát (helyette érkezett is egy aranyos bábonyi túlhordásos csajszi, Viola), ugyanis nem jön vissza hozzánk, másik emeletre teszik, vigyáznak a lelkére ahogy tudnak. Annyiról értesültünk, hogy az őrzőben van még. Hívott is, hogy ha tudok, menjek fel hozzá picit a 3. emeletre. Úgy tettem. De mikor odaértem, kissé visszahőköltem, mert olyan látvány fogadott, mint valami pszichiátrián. Nem Györgyivel kapcsolatban, hanem egy fiatalabbnak tűnő nő, aki előtte feküdt, magán kívül volt (mint utólag megtudtam kivették a petefészkét), kiabált, hogy: Segítsenek, segítsenek! A nővér nyugodtan kezelte a helyzetet és igyekezett ellátni az önkívületi állapotba került nőt. Györgyi másik oldalán egy mamika feküdt mozdulatlanul, mintha már félig meghalt volna, iszonyú látvány volt ő is. És kérdeztem magamtól: Mit keres itt Gy., egy frissen szült édesanya, aki ráadásul még egy tragédián is keresztülment az elmúlt órákban??? Félelmetes volt, mint valami horrorfilmben... Fel kellett vennem egy köpenyt és lábzsákot is, csak úgy mehettem be 5 percre. Alig értettem Gy. mit beszél, úgy sikoltozott az a nő. Gy. tele volt félelemmel és ő sem értette, hogy 24 óra elteltével miért nem teszik már ki szobára nyugodt körülmények közé. Azonkívül nagyon gyanúsnak is tartotta ezt az egész történetet, nem fogta fel, hogy hogyan veszíthette el az egyik babáját... nem tudtunk többet beszélni, mondta, hogy majd hív, ha más szobába kerül. Még aznap estefelé hívott, de este már nem keresett, mikorra megbeszéltük, hogy felmegyünk hozzá. Gondoltuk nagyon kimerült, bizonyára pihen, elaludt. Így is volt.
Ja, persze Milu volt bent nálam délután. Már annyira mennék vele haza!
Október 9., kedd:
Délután Gy. hívott, hogy ha gondoljuk, 6 után menjünk fel hozzá. Úgy is lett, de csak Nóri és én voltunk nála, mert Krisztát megbíztuk, h. vigyázzon a szobára, majd ő utánunk felmegy valamelyikünkkel.
Gy. nagyon szép szobában feküdt egyedül, de inkább került volna rosszabb helyre, csak a babáival minden rendben volna... a sebe fájt továbbra is természetesen, de szépen erőre kap majd, nekem úgy tűnt. Lelkileg is stabilabb volt már. Azt mondta, előző nap tudatosult benne a tragédia. Vigasztaltuk és mondtuk, hogy szép lassan helyre fog jönni lelkileg is és az életben maradt Picivel is minden rendben lesz. Csak higgyen benne és a pozitív gondolatokat erősítse magában.
Oda akartam adni neki a levelet, de nem tettem, mert említette, hogy a sok sírás nem tett jót a hasának délelőtt, így nem akartam, hogy este is zokogjon és felszakítsam a még be nem gyógyult sebeit. Elmondta, hogy mit hogy terveznek csinálni, hogy túltegyék magukat ezen az egészen és rájöttem, hogy talán nincs is szüksége az én tanácsaimra, mert mindent hasonlóképpen írtam le neki én is.
Október 10., szerda:
Előző napi vizit alkalmával az orvosom arra kért, maradjak még szerdán, jön reggel és megvizsgál. Ez így is lett. Reggel hívatott és mondta, hogy nincs gyulladás, zárt a méhszáj, valószínűleg a fogam lehetett a ludas a megnövekedett fehérvérsejtszámban. De ha hazamegyek, intézkedem az ügyben is.
Vártam még egész délelőtt, hogy esetleg csinál még UH-t, de nem. Aztán délután kéretett a nővérszobába és kérdezte, hogy haza akarok-e menni. Hát persze!- mondtam. Akkor megírja a zárót, mert ő holnaptól amúgy sincs egy pár napig. Milu már amúgy is tűkön ült, h. mi lesz, aztán hívtam, hogy jöhet értem. El sem hitte:-)
A doki a lelkemre kötötte, hogy otthon is ágynyugalom, pihenés legyen! Igyekszem betartani, bár az igazat megvallva ez a kórházban sokkal könnyebben ment. Megkért az orvosom, hogy ha bármi van, azonnal hívjam, irányítsam magam vissza a kórházba.
Okt. 17-én találkozom vele a magánrendelésén. 1 hét múlva. Végre láthatom majd a Picimet megint az UH-n. Már biztos sokat nőtt!
Milu megérkezett, elbúcsúztam Nóritól és Violától és jöttünk haza. Még anyáékhoz felszaladtunk Barcikán, ettünk és még Editke néniékhez is felnéztünk, megmutattam magam, hogy minden rendben. Zsuzsa és Kislali is fenn voltak, úgyhogy náluk már nem kellett külön "lejelentkeznem":-P
Itthon sajnos óriási felfordulás várt... majdnem el is sírtam magam... Milu a fűtést csinálta meg ugye még az előszobából is van pár járólapozandó négyzetméter... a konyha romokban hevert, pedig rendben hagytam itt... de nem idegesítettem fel magam nagyon. Csak így, hogy ágynyugalom van., meg vagyok lőve. Bár mondta Zsuzsa, Editke néni, anya, hogy segítenek takarítani, meg minden, de szerettem volna saját erőmből csinálni... azt hiszem muszáj leszek igénybe venni a felajánlásukat, mert érzem is, hogy feküdnöm kell. Jaj csak Kismanóm maradjon még bent sokáig, ne legyen baj!
Add Istenem!
Egyébként Milu ment éjszakára, mégis olyan jó volt itthon, a saját ágyikómban aludni! Nagyon jó volt hazajönni a rumli ellenére is. És remélem, már csak januárban kell tartósabb időszakot (pár nap, vagy 1-2 hét belefér) a kórházban töltenem. Igyekszem vigyázni magunkra.
Végre Kiscsibémmel is tudtam ma nyugodtan beszélgetni, zenét hallgatni, egymásra hangolódni. Annyira hiányzott már ez a bensőséges hangulat... Annyira nagyon szeretem/szeretjük már most is! Milukám is olyan lelkes, jó látni, hogy ennyire érdekli minden "apróság" a Picivel kapcsolatban.
