10 hét 6 nap

Már megvárhattam volna a 11. hetet, de ez nem így működik ám:-) Ki tudja, hogy holnap nem lesz-e még nagyobb forróság és még esetleg annyira sem lesz kedvem ideülni a géphez, mint most. 

Tikkasztó a hőség, bent a lakásban is meg lehet dögleni. Ez a 40 fok közeli érték legalább olyan szörnyű, mint a -20 fok. Hihetetlenül megviseli a szervezetet. Remélem Picurka azért jól megvan odabent. 

Nos, az elmúlt napokban a következő események zajlottak: 

csütörtökön vagy pénteken (már magam sem tudom) találkoztam 2 barátnőmmel (G., Szilvi) Barcikán. Elmentünk a Csónakázó-tóhoz, majd Szilviékhez szaladtunk föl. A találkozás nagyon furcsa volt, G.-val több hónapja találkoztam és olyan, mintha nem tudtunk volna egymásnak mit mondani. Nehezen indult be a beszélgetés, Szilvi volt, aki fenntartotta a kommunikációt az elején. 

Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz a vallomás jelenlegi állapotommal kapcsolatban. Szilvi kérdezte, h. meddig kell még suliba bejárni, én mondtam, h. táppénzen vagyok. G. kérdezi: miért? Hát... azért. És elmosolyodtam... Valami egészen más reakciót vártam, mint amit kaptam... Döbbent csend volt a válasz, majd G. megszólalt: "Bátor vagy. Be merted vállalni a történtek után?"

Hát be basszus.Meggyőződésem, h. a kudarcok nem azért érnek minket, h. utána megfutamodjunk az esetleges sikerek elől.  Annyira rosszul esett ez a rosszindulatúnak tűnő megjegyzés nekem, hát még ami utána jött tőle: "az egyik ismerősömék is így jártak és kb. 4.-jére jött nekik össze a baba..." Mondtam neki, h. ez nem törvényszerű, mert én meg számtalan példát hallottam ismerősöktől, orvostól, védőnőtől, h. egy ilyen eset után egészséges, gyönyörű gyermek született.

Nem tudom, de egy baráttól nem ezt várná az ember. Nem azt mondom, h. ugorjon a nyakamba (Szilvi is csak azért nem mer még előre örülni, mert tudja mi volt régebben), de biztató szavakat legalább. Én legalábbis biztos, hogy fordított esetben nem újra a kétségek közé sodortam volna a barátomat szavaim súlyával, hanem épp ellenkezőleg. Kiemeltem volna az esetleges kételyek, félelmek tengeréből. Na mindegy is, abszolút nem tett padlóra a dolog, inkább szánalmasnak tartottam. 

Egyáltalán nincs rossz érzésem Picurral kapcsolatban és nem is engedem, h. legyen.

G. talán nem úgy gondolta, ahogy lejött, de szerintem ilyen esetekben különösen oda kellene figyelnünk szavaink, kimondott gondolataink súlyára. 

Gondoltam is, h. felállok és elmegyek, de attól nagyobb volt a büszkeség bennem és maradtam. Mostanában arról beszélgettünk Miluval, hogy mennyire megváltoztak a baráti kapcsolataink, több emberrel is iszonyatosan meglazult a kötelék, vagy teljesen el is szakadt, kerestük az okokat. 

Arra jutottunk, ahogy így keresgéltünk a múltban és újrapörgettük az eseményeket, hogy sok esetben ezek az "elszakadások" amiatt vannak, mert sok "barát" kimutatta a foga fehérjét. Az első helyen talán az irigység áll. Hála istennek olyan szülői háttérrel rendelkezünk, akiknek sokat köszönhetünk az ügyben, h. ne legyen hitelünk és segítenek, amiben tudnak. Sokan ezt nem tudják megemészteni és azt hiszik, h. nekünk milyen könnyű. Bizonyára könnyebb helyzetben vagyunk, de sem a szüleink, sem mi nem vagyunk milliomosok, minden, amit ők elértek és adni tudnak, azt kemény munka árán és spórolással teremtették meg. Csodálom is őket (akár Milu szüleit, akár az én szüleimet), hogy ilyen nehéz világban hogyan tudják mégis valamennyire megfogni a pénzt. Soha nem leszek képes szerintem a gyerekemnek legalább ilyen jövőt biztosítani.

De vissza a "barátokhoz":. Biztos vagyok benne, hogy a babám elvesztésekor is sokan kárörömködtek, egyesek képmutató sajnálkozása mögé lehetett látni. Tisztán. 

A másik dolog, hogy újítjuk a lakást és mindent Milu csinál, tehát mi megspóroljuk a szakemberre fordítandó költségeket, ami szintén sokaknak szúrja a szemét, meg szerintem az is, hogy Milán ennyire ezermester. Több "barátunk" is szó nélkül hagyta a lakásunkban érzékelhető pozitív változásokat (ami az esztétikumot illeti) és egy dicsérő szót nem ejtett volna el, hogy "Milán, nagyon ügyes vagy". Maximum annyit szólnak, h. a csempe nincs síkban, meg a járólapok közt nagy a hézag... pff... undorító. Persze vannak olyasnok is, akik elismerik a munkáját.

Mi teljesen másképp kezeljük az ilyen dolgokat. Ha látjuk, h. a másik halad előre szépen, elismerően megjegyezzük. Vagy ha örömben részesíti az élet, akkor mi is vele örülünk. És nem jópofizásból. 

Szóval csalódtunk jónéhány barátban és nem is vágyunk a társaságukra, de ők sem keresik a miénket. Persze megbeszélve nincsenek a dolgok, de felesleges is volna, mert úgyis mindenki a maga igazát hajtogatná, vagy éppen tagadná a "vádakat".

Hála Istennek azért maradtak igaz emberek körülöttünk, bár nem túl sokan. De nekünk így jó. Csak a felismerés, hogy ellenség sem kell, mert ott vannak a barátok ellenség gyanánt, elég ijesztő.

Más téma: 

Szombaton a családdal (anya, apa, tesóm, barátnője, mama, Milu és én) voltunk a HBH Bajor Sörházban Barcikán egy vacsora erejéig, ugyanis Édesanyukám jún. 27-én született és ő úgy gondolta, hogy innentől kezdve bevezetjük azt a szokást, hogy nincs ajándékozás (max. v.mi jelképes dolog), hanem egyszer-kétszer  egy évben összejön a család és senkinek nem kell bajlódnia vendéglátással, főzéssel, ajándék-kitalálással, hanem így letudjuk. Szerintem nagyon jó elgondolás, rengeteg előnye van. 

Szóval eltöltöttünk kellemes 2 óra hosszát az étterem teraszán, rengeteget ettünk-ittunk, beszélgettünk. Milán ment éjszakára, úgyhogy sietnünk kellett haza. 

A vasárnap csendesen telt, tikkasztó hőség volt, apukám kijött a kertet rendbetenni, csak annyira makacs, mert nem érti meg, hogy ezt nem 40 fokban kellene csinálni. Amúgy is szégyellem, h. nem foglalkozok a kerttel úgy, ahogy kellene, de nagyon nem is értek hozzá (Milu sem) és így minden apára hárul, ha kell, ha nem talál mindig magának valami munkát. Munkamániás és iszonyatosan makacs. Már többször összeszólalkoztunk emiatt, h nem tud leállni. Csinálhatná, csak ne ilyen hőségben tenné ezt. Nem fogja fel, h. nekünk még szükségünk lenne rá sokáig és féltjük, nem kellene túlhajszolnia magát. Egyszerűen nem lehet bírni vele... már azon gondolkodom, h. kitiltom a portáról, mert másképp nem ért a szép szóból:-)

A fürdő használható állapotba került végre, gyönyörű lett szerintem, majd teszek fel képeket. Már csak 1-2 simítás van hátra, aztán jöhet az előszoba... remélem Milunak lesz még energiája a nyáron lejárólapozni... 

Annyira büszke vagyok rá, olyan gyönyörűen megcsinálta, tiszta profi lett a fürdőszoba, minden ilyen jellegű munkához van érzéke. De soha nem csinálná másnak,még pénzért sem.:-) Elég a saját lakásával bajlódnia. 

Képekkel amúgy is szeretném már gazdagítani a blogot, lassan elkezdem fotózni a növekvő pocakomat is, meg a programjainkról is készítek montázst. 

A hőséget leszámítva egyébként jól vagyok, megszűnőben vannak az émelygéseim, fáradtságérzeteim, ami kicsit aggaszt is. Akkor vagyok rosszul, ha nem vagyok rosszul, mert elfog a kétely, hogy vajon minden oké-e odabent. :-)

Jövő héten kell majd mennem vérvételre (Down-szűrés miatt) meg majd 16-án a 12. hetes ultrahangra. Már nagyon várom, hogy újra lássam Csöpikét. Biztos nőtt sokat és remélem minden rendben is lesz vele. 

Minden nap imádkozom, hogy ajándékozzon meg Picurral a Jóisten, ha már így megbiztatott,h. megfogant,  remélem senki és semmi nem veszi el Őt tőlem. Annyira szeretném már, ha a végén lennék a terhességnek, elképzelem, hogy találkozhatunk a kis Gyönyörűségünkkel és végre igazi Család lehetünk.

Olyan sok szép baba születik mostanában a környezetemben, csak kapkodom a fejem, h. mi ez a babyboom:-) 

Kiderült, h. egyik uncsitesóm, Dalma is terhes, ő a 19. hétben van. Mama mondta, h. lesz esküvőjük is a párjával. Felvettem vele a kapcsolatot, mert elég ritkán beszélünk, még ritkábban találkozunk. Megállapodtunk, h. mivel mindketten babát várunk, eggyel több indokunk lesz találkozni és megtárgyalni az élet nagy dolgait, a babavárás jó és kevésbé kellemes pillanatait. Annyira örülök, nagyon cuki kiscsaj, 3 évvel fiatalabb nálam és ő is pedagógus. Lehet, hogy a héten már össze is hozzuk a találkát, bár mondtam neki, h. koncentráljon az esküvőre, de úgy tűnik hajthatatlan:-)

Még hivatalos meghívót nem kaptunk, de a polgári esküvőjükre el fogunk menni júl. 21-én. Biztos nagyon szép menyasszony lesz, ragyogni fog a boldogságtól.

Sógornőm adott pár könyvet, újságot babázással kapcsolatosan, jó lenne már őket intenzívebben forgatni. De annyira elrepülnek a napok, nem is tudom tulajdonképpen mivel, nagy látványos dolgokat nem csinálok éppen. Annyira jó itthon lenni amúgy, élvezem minden percét, h. nem kell rohannom sehová, nyugodt, stresszmentes tudok maradni. Néha fájdogál a hasam, de azt hiszem ez természetes. A nap minden órájában odaállok a tükör elé és méregetem a pocómat, h. van-e változás. Furcsán áll az alhasam, az tény, tehát gondolom/remélem nem csak a háj, amit látok. Persze tudom, hogy ilyenkor még nincs semmi extra a méretek tekintetében, de a puffadás miatt is alakilag van némi változás. 

Lassan elkezdek majd jó kis relax zenéket hallgatni és én magam is énekelni (azt mondjuk szoktam egyébként is), többet és többet beszélni Picurhoz... alig várom már újra az érzést, hogy megmozduljon! Annyira jók azok az apró kis rúgások (bár később biztos nem lesz olyan kellemes), ha szerencsém van kb. 1 hónap múlva érezhetem! 

Teljesen azt érzem egyébként, hogy kislány lesz és szinte csak lány nevekben tudok gondolkodni. Milu inkább fiút szeretne, de mindketten azt szeretnénk a legjobban, h. végre épen, egészségesen megszülessen a mi kis Szépségünk. Ahogy Heni barátnőm mondta, már lassan 200 nap alatt leszek:-) 

Most búcsúzom, majd jövök valamikor.
Ja, még valami: nem tudom, de a blog  hamis időket ír ki állandóan. Most nem 5:22 van, hanem 14:31 perc... nem tudom , hogy lehetne átállítani.

11. hét:
http://www.pampers.hu/hu_HU/pregnancy-calendar/week/11#your-baby