Biztos velem van a gond, h. ennyire nincs időm semmire, nem tudom más hogyan csinálja...
Szóval sok szövegelés most nem lesz, mert sajna magamnak még feljegyzéseket sem csináltam 1-1 meghatározóbb eseményről, a memóriám pedig nem a legjobb, de képek vannak:-)))
Mint ahogy mondják is, az első pár hét nem könnyű a babával. Hm... ezt én is aláírom. Őszintén megvallva többször voltam ideges és sírós hangulatomban, mint vidám és kiegyensúlyozott. Annak ellenére, hogy a körülöttem lévők, család, barátok, Milán maximálisan a segítségemre voltak.
A legnagyobb kihívást a szoptatás jelentette. Mivel nehezen indult be a tejem, már-már úgy voltam vele, hogy feladom és áttérek a tápszerre. De mindenki azt sulykolta belém, h. ha 3 hós koráig tudnám szoptatni a Picinyemet, az már nagyon jó lenne. Mégiscsak növekedne kicsit jobban az ellenállóképessége. Természetesen ezt én magam is így gondoltam, azonban mégsem hittem igazán, hogy ez nekem menni fog. Kezdetben 30 ml-eket tudtam csak kifejni és ugye Csöpike sem úgy szopizott még, ahogy kell, így az idegeskedésem csak fokozódott. Volt itthon mérleg is, így minden egyes szoptatás előtt és után mértem Manókát, bár már azzal is úgy voltam sokszor, hogy kivágom az ablakon (mármint a mérleget). Egyrészt megtévesztett, mert mikor úgy gondoltam, h. jól szopizott, alig 20-30 g változást mutatott, máskor meg 60-70g-ot. Amikor már 60g szopi volt, én már nagyon boldog voltam.
A másik stresszelő tényező ezzel kapcsolatban, hogy kezdetben ugye 2 óránként kellett mellre tenni Bibikét, így szinte egymást érték az etetések, ugyanis a Kiscsaj olyan kényelmes volt, h. 1 szopi (ami jelzem nem mindig volt minőségi) 1,5 óráig is eltartott. Ja meg hát nemcsak kényelmességről van itt ám szó, hanem arról is, hogy 1-1 szopás alkalmával (a múló sárgaság miatt is) állandó jelleggel bealudt rövidebb-hosszabb időkre. Paskoltam, simogattam, söndörgettem a fülcimpáját (ez beindítja a szopóreflexet), levetkőztettem-felöltöztettem és sokszor ezeknek sem volt hatása. Érthető, hogy idegileg kész voltam. Az a kevés hitem és önbizalmam is odaveszett, ami volt. Állandóan ezen az etetés témán járt az agyam és magamban kerestem a hibát.
A legőszintébben megvallva számomra a szoptatás egy kötelező dolog, egy szükséges rossz volt akkoriban, amin túl kellett esni. Egyáltalán nem élveztem, még annak ellenére sem, h. a gyermekem a lehető legközelebb van hozzám testileg (is). Haragudtam, h. nem tudom táplálni megfelelően.
Kiegészítésképpen lefejt anyatejet és tápszert kapott a kis Mazsolám.
A szoptatással járó stresszt még fokozta, hogy Bibike hasfájós tüneteket produkált egyre gyakoribb időközönként. Elsőre nagyon megijedtünk, mert észveszejtően brutális volt, később már rutinosabbá váltunk ennek kezelésében. A szívem hasadt meg, mikor ordított a Kicsi, de egyben az idegeim is pattanásig feszültek a végeláthatatlan kiabálástól. És ezért is megkövezhet, aki akar. Néha ki kellett mennem a szobából, csak h. ne lássam Kislányom szenvedését és kevésbé halljam a fülsiketítő, keserves ordítást. Sokszor vele együtt sírtam a tehetetlenségtől.
Testi-lelki fejlődés: súlyra hétről-hétre gyarapodott, a védőnőmmel minden kedden találkoztam, adott jótanácsokat és sokat segített 1-1 praktika. Egyszer, mikor a rendelőben voltunk, emlékszem meglátta nálam a teás cumisüveget és rögtön szóvá is tette. Azt mondta, hogy max. babavizet itassak a Picivel, mert a tej mellett nincs szükség más folyadékpótlásra. MEghogy a tea árt a Kicsim fogainak. Azt elfelejtettem mondani, hogy Bibike a teát csak natúr issza, só, cukor és tejszínhab nélkül:-) Úgyhogy itatom teával a kicsikémet , ha igényli.A védőnő egyébként tök jó fej, szabad utat enged, vagy megfogadom a tanácsait vagy nem. Ezt éppen nem fogadtam el.
Szóval velem, az anyával ennyi.
Apa: egyre ügyesebb, bármit rábízhatok. Még Kismazsolát is. Na jó, a fürdetést még nem próbálta. :-)
A családtagoknak ezúton is köszönjük a sok-sok segítséget!
Minden este hála az Úrnak, hogy egy ilyen kis tüneménnyel ajándékozott meg bennünket!
